Andor Ilona

Pécsvárad, 1904. április 9 – Budapest, 1977. július 18.
Andor Ilona (Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye)A hanglemezkiadás rohamos fejlődése – ma már azt is mondhatnánk: dömpingje – elhozta azt az időt, amikor minden magára valamit adó hazai gyermek- és nőikar elkészíti saját felvételét a legkiemelkedőbb 20. századi magyar zeneszerzők (Bartók, Kodály, Bárdos) kórusműveiből. A nagyszámú, igen színvonalas előadás közül azonban még ma is kimagaslik az a néhány hanglemez, amelyen Andor Ilona vezényletével a „Kodály Zoltán Leánykar" szólaltatja meg az említett mesterek jól ismert, vagy ismeretlenebb kompozícióit. Mi az oka, hogy e „régi" felvételek minden hangtechnikai fogyatékosságuk ellenére is oly nagy hatást gyakorolnak a hallgatóra? A titok a kórust vezető Andor Ilona szuggesztív egyéniségében, fáradhatatlan, türelmes és rendkívül igényes betanítói munkájában, a kórus csodálatosan szép és tiszta hangzásában rejlik. Andor Ilona több mint négy évtizedes művészi és pedagógiai működése során elsősorban a zene és a közösség, a kórus szolgálatát vállalta, amikor saját családról lemondva minden idejét és erejét tanítványainak és a muzsikának szentelte.
 
1904-ben Pécsváradon született egy egyszerű család kilencedik gyermekeként. A hamar árván maradt, tehetséges fiatal lány zongoraművésznek készült, 1927/28-ban (más források szerint már 1922-től) zongorát tanított a pécsi Városi Zeneiskolában. 1929-től a fővárosban dolgozott: egész élete során egyetlen munkahelyen, a Ranolder Tanítóképző Intézetben, amely később a Vendel utcai Intézet, utóbb pedig a Leővey Klára Gimnázium nevet kapta. Az Intézetben először második karnagy volt Csorda Romána nővér mellett (akinek nevéhez jó néhány Kodály-kórus bemutatása fűződik), s az ő ösztönzésére iratkozott be a harmincas évek közepén a Zeneakadémia Középiskolai énektanárképző szakára, ahol többek között Bárdos Lajos, Harmat Arthúr és Székely Arnold tanítványa volt. 1937-ben az Apponyi-kollégiumban is diplomát szerzett kórusvezetésből és zongorából. 1948-tól a Ranolder Intézet első karnagya lett, s éneket tanított az Intézethez kapcsolódó 12 osztályos iskolában. Munkahelyéhez való ragaszkodása (minden név és szemléletváltás ellenére) azt az elkötelezettséget és kitartást mutatja, amely egész életére jellemző volt. „Amihez nyúlt, azt csak tökéletesen tudta elképzelni, ebben nem ismert akadályt, vagy megalkuvást. Ezt az önmaga által megállapított színvonalat olyan kisugárzó erővel közvetítette környezetének, hogy mindenki a tőle telhető maximumot hozta ki saját magából."- írta róla egyik tanítványa. Szigorúsága, határtalan szorgalma és következetessége ugyanakkor rengeteg szeretettel, törődéssel és végtelen szerénységgel párosult. Generációk sora őrzi a tőle kapott útravalót: „mi valamennyien együtt, és csakis együtt vagyunk valakik". Bizonyára nem véletlen, hogy tanítványai közül sokan választották a muzsikus- és pedagógus-pályát. Andor Ilona fáradhatatlanul szórta szét szellemi kincseit növendékei között, s ezért soha nem várt köszönetet. Számára a legnagyobb elismerést Kodály Zoltánnak az iskola és a kórus élete iránti megtisztelő odafigyelése jelentette. 1949-ben Andor Ilona kórusa vehette fel elsőként a Kodály Zoltán nevet. A Mester sok kórusművét ez az együttes mutatta be elsőként, s a különösen nehéz és szép Árva vagyok c. kórusát Kodály „Andor Ilona keze alá" ajánlotta. Valószínűleg a Tanár Úr javaslatára utazhatott a kórus külföldre. 1955-ben első útjukról mindjárt nagy elismeréssel tértek haza: a varsói VIT-en I. díjjal jutalmazták éneklésüket. 1965-ben Benjamin Britten meghívására az Aldebourgh-i Fesztivál vendégei voltak, s itt (Kodály személyes részvételével) a Columbia Hanglemezgyár készített felvételt a kórussal. Ez a lemez később Edison-díjat kapott. A külföldi elismerés lassan meghozta a hazaiakat is: 1954-ben Liszt-díjat, 1955-ben a Szocialista Munkáért Érdemérmet, 1963-ban Érdemes Művész kitüntetést, 1972-ben Kiváló Művész címet kapott. 1968-ban a linzi Kórusfesztiválon, 1970-ben a moszkvai ISME konferencián aratott sikert a kórus. Minden ilyen vállalkozást hihetetlen erőfeszítés és munka előzött meg. Ezért érezzük „a kórus minden megszólalásakor a tökéletesség és tisztaság világának feltárulkozását" – ahogyan az esztéta Raics István búcsúzott Andor Ilonától 1977-ben bekövetkezett halálakor.
 
Dobszay Ágnes