Horusitzky Zoltán

Pápa, 1903. július 18 – Budapest, 1985. április 25.
Horusitzky Zoltán (Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye - Reismann Mariann fotó)Horusitzky Zoltán zeneakadémiai tanulmányait 1918-ban kezdte Laub István előkészítő zongoraosztályában, majd 1920-tól az akadémiai zongora és párhuzamosan a zeneszerzés tanfolyam növendéke lett. Utóbbiban – Kodály visszatérése után – az ő tanítványa, első két évét azonban még Siklós Albert osztályában végezte, bár személyes visszaemlékezései szerint „a zeneszerzés rejtelmeivel Weiner Leó útmutatása alapján ismerkedtem meg". Weiner mindenesetre fontos szereplője tanulóéveinek, mivel ő irányította Novák Erzsébethez, aki a Laub Istvánnal való kapcsolat megromlása után Horusitzky zongoraművészi fejlődésének szellemi irányítójává vált. A valódi pódiumkarrier kibontakozását azonban egy, a zeneszerző könyökében súlyos, több éven át húzódó gyulladást keltő baleset megakadályozta. (Gyógyulását követően, az 1933/34-es tanévben ismét órákat vett a Zeneakadémián, ezúttal Székely Arnoldtól.) A zeneszerzés-tanulmányok sem folytak zavartalanul: ugyancsak egészségi okok miatt a III. évfolyamot csak harmadjára sikerült befejeznie, s így zeneszerző-oklevelét két évvel a zongoraművészi után, 1926-ban kapta meg.
 
Horusitzky a két zeneakadémiai szak végzésével egy időben jogi tanulmányokat is folytatott és 1927-ben államtudományi doktorátust szerzett. Ezután a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola tanára, 1937-44 között pedig A Zene főszerkesztője, e minőségében Kodály nézeteinek és műveinek lelkes propagátora. Kodály hatását tükrözi zeneszerzői tevékenysége is: első szélesebb körben figyelmet keltő művei az Ady versére készült Fekete hold éjszakáján kantáta (bemutató 1932) és a Te Deum (bemutató 1938). Mestere 1925-ben róla mondott ítéletét („Horusitzky Zoltán meleg, egyéni lírája nagy ígéret"), később is mindig mint egész életművére találó jellemzést és „a legnagyobb elismerést" említette.
 
A háború után az említett zeneiskola igazgatója, valamint a Székesfővárosi Zenetanfolyamok tanulmányi vezetője. 1946-tól óraadóként zongorát tanít a Zeneakadémián, majd 1949-től – két alsóbb fokú posztjától megválva – a főiskola tanára lesz. A javuló életfeltételek kedveznek a kompozíciós munkának is: 1944-53 között megírja főművének tekintett három felvonásos operáját, a Báthory Zsigmondot, mely nem titkoltan az Erkellel megszakadt magyar történelmi opera újraélesztését kísérli meg. Az operából készült szvitet ugyan 1953-ban bemutatják és a szerzőt a következő évben Erkel-díjjal tüntetik ki, de a budapesti színpadi bemutató egészen 1960-ig várat magára, s az azt megelőző hosszas huzavona, illetve a várt elismerés elmaradása Horusitzky zeneszerzői pályájának legkellemetlenebb emléke maradt.
 
A hetvenes évek kárpótlásul külföldi sikereket hoznak: korábbi tanítványa, Erdélyi-Rauhala Lenke meghívására a zeneszerző 1975-78 között négyszer tart mesterkurzust Tamperében (Finnország); Zongoraszonátáját pedig az 1976-os párizsi Cziffra György zongoraversenyen kötelező darabként tűzik ki. Utóbbi mű egyébként A hegy alcímet viseli, és a zeneszerző maga építtette dömösi házának panorámájára utal, amely Horusitzky számos más kései művének is ihletője volt. „Fiatal maradtam, mert máig dolgozom" – válaszolta a nagyszerű fizikai és szellemi kondícióján csodálkozóknak 80. születésnapján, és valóban, még ekkor is rendszeresen gyakorolt és komponált, pótolni próbálva a két világháború között a nehéz körülmények miatt elvesztett éveket. Az említetteken kívül további színpadi művek, egy szimfónia, három zongora- és egy hegedűverseny, hét vonósnégyes, három vonós-zongora szonáta, valamint zongoradarabok és dalok egész sora alkotja életművét.
 
Mikusi Balázs

Nagy elődök

Mottó

Virtuális túra


Kodály intézet

Liszt Múzeum

Könyvtár