Kertész István

Budapest, 1929. augusztus 28 – Saba, 1973. április 16.
Kertész István vezényel (Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye)Kertész István, a kimagasló tehetségű, tragikusan korán elhunyt karmester a karmesterképzőt a Zeneakadémián Ferencsik János (1948/49), majd Somogyi László (1949-53) irányításával végezte, mellettük nagy hatással volt rá Bruno Walter, illetve az ebben az időben Budapesten működött Otto Klemperer művészete.
 
1952 és 57 között már ő maga is tanít a Zeneakadémián karmesterséget és korrepetíciót. 1953-tól 55-ig a Győri Szimfonikus Zenekar karmestere, 1955-től a budapesti Operaház korrepetitor-karmestere lesz – igaz, csak rövid időre, mert 1956-ban családjával együtt Németországban telepszik le. Ettől kezdve nemzetközi karrierje meredeken ível felfelé: 1958-tól 1963-ig az augsburgi, 1964-től a kölni Opera főzeneigazgatója (ez utóbbi posztján számos alkalommal hív vendégszereplésre magyar énekeseket, karmestereket és rendezőket). Emellett rendszeresen vezényli a Bécsi Filharmonikusokat, illetve a London Symphony Orchestra-t, amelynek 1965 és 68 között vezető karmestere. A Covent Gardenben 1965-ben, az Álarcosbállal mutatkozik be.
 
Első amerikai turnéjára még 196l-ben, a Hamburgi Rádió zenekarával utazik. Eközben számos nagysikerű lemezfelvételt készít a Decca cégnél, egyik leghíresebb sorozata Dvořák összes szimfóniája a Bécsi Filharmonikusokkal. Az ő vezényletével rögzítik a világon először lemezre Mozart utolsó operáját, a Titus kegyelmét, s Magyarországon kívül először a Kékszakállút és a Háry Jánost, Peter Ustinov narrátor-szövegével.
 
Szokatlanul nagy és változatos repertoárján helyet kaptak a 20. századi művek is, Bécsben például ő vezényelte először Britten Háborús requiemjét, Németországban pedig a Billy Budd-ot. Az 1960-as évek második felében többször vezényelt nagy sikerrel Magyarországon is.
 
Ez az üstökösként felragyogó, nagyszerű muzsikuspálya 1973. április 16-án, váratlanul félbeszakadt:  Kertész István egy izraeli turnén, amelynek során Mozart Requiemjét dirigálta, Tel-Aviv közelében, kollégái szemeláttára a tengerbe fulladt…
 
A mindössze 44 évet élt, de ezalatt világhírűvé lett művész portréját igen találó szavakkal festi meg Kroó György a karmester utolsó magyarországi fellépése (1972 május 13., Rádiózenekar) alkalmával: „Kertész produkciói, mint a jelentős karmestereké mindig, a próbákon készülnek el és épülnek fel. A hangversenyen megőrzi az interpretáció eredeti impulzusait, de jellegzetesen improvizatív ötletekkel egészíti ki azokat. A biztonság, a megállapodottság tehát éppúgy jellemzi, mint az élményszerű frissesség. Manuális technikája egészen kiemelkedő, bámulatosan könnyed, világosan érthető, és kifejezésre is inspiráló. Nagy fantáziával olvassa a partitúrát: egyformán érzékeny a hangszínek és karakterek iránt, rendkívül értelmesen zenél, folyton érezni a pontokat, a vesszőket, a kérdőjeleket a világosan elhatárolódó frázisok végén, az érzelmi kifejezés erre az intellektuális rétegre borul rá, és a nagy kantilénák, méghozzá elsősorban a vonóskar énekeltetése révén talál utat a hallgatósághoz. Vagyis ez egy nagyon összetett és minden tekintetben megalapozott karmesteri művészet, amelyet a mesterségbeli felkészültség igen magas foka és a zenei fantázia személyes erejű megnyilvánulása egyaránt jellemez."
 
S még egy jellemző mondat az ugyanezen a koncerten elhangzott Till Eulenspiegel-előadásról: „…Kertész István, mint operakarmester, a Strauss-zene rengeteg színpadi effektusát, konkrét illusztratív elemét is beleérzi, belehallja ebbe a gyönyörű partitúrába, és mindezek együttvéve hozták létre azt a tüneményes produkciót, amely után le sem akarták engedni a dobogóról."
 
Péteri Judit

Nagy elődök

Mottó

Virtuális túra


Kodály intézet

Liszt Múzeum

Könyvtár