Kodály Zoltán

Kecskemét, 1882. december 16 – Budapest, 1967. március 6.
Kodály Zoltán (Fotó: Kodályné, Péczely Sarolta képgyűjteményéből)
Kodály Zoltán
(Fotó: Kodályné
Péczely Sarolta
képgyűjteményéből)
Kodály Zoltán 1900-ban került Budapestre és kezdte meg tanulmányait Eötvös kollégistaként a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német és a Zeneakadémia zeneszerzés szakán. A zeneszerzés szakot Koessler János irányításával 1904-ben fejezte be, német-magyar tanári diplomáját 1905-ben nyerte el; 1906-ban benyújtott, A magyar népdal strófaszerkezete című disszertációjával doktori fokozatot szerzett.
 
1906-07-ben külföldi tanulmányútra utazott Berlinbe és Párizsba; itt ismerte meg Debussy zenéjét, s ez döntő hatással volt zeneszerzői kibontakozására. Debussy zenéje mellett a magyar népzene felfedezése hatott rá a legerőteljesebben: már 1905-ben járt népdalgyűjtő úton. A folklór iránti érdeklődésének köszönhetően kötött barátságot Bartók Bélával: 1906-ban jelent meg közös kiadványuk, a Magyar népdalok. 1910 márciusában két egymást követő szerzői esten léptek először a magyar zenei élet nyilvánossága elé; 1911-ben megalapították az Új Magyar Zeneegyesületet, s együtt nyújtották be 1913-ban a Kisfaludy Társasághoz Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezetét. Kutatómunkájuk eredményeként írta meg Kodály 1917-ben első összefoglaló tanulmányát Ötfokú hangsor a magyar népzenében címmel.
 
Kodály 1907-ben lett a Zeneakadémia tanára. Kezdetben összhangzattant tanított, majd az 1917-18-as tanévben saját zeneszerzői osztályt indított. 1919-ben a Zeneakadémia aligazgatójává nevezték ki, s ezt a pozícióját a Tanácsköztársaság idején is megtartotta. Ezért a Tanácsköztársaság bukása után fegyelmi eljárást indítottak ellene, s két évre szabadságolták. 1922-től 1940-ig folyamatosan tanított zeneszerzést a Zeneakadémián, s e munkája eredményeként született meg a Kodály-iskola, amelynek tagjai a harmincas évektől Kodály munkatársaivá, s zeneszerzőként, zenetudósként, pedagógusként, karnagyként, az Éneklő Ifjúság mozgalom éltetőiként a magyar zeneélet meghatározó alakjaivá váltak.
 
1923-ban a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulóján tartott ünnepi hangversenyen hatalmas sikert aratott a Psalmus Hungaricus, s ez Kodályt a magyar zenei élet kulcsfigurájává avatta. Ettől kezdve kórusműveivel, ének- és olvasógyakorlataival segítette elő az ifjúság zenei nevelését, írásaival, nyilatkozataival, reformjavaslataival vette fel a harcot a zenei műveletlenség, „analfabetizmus" ellen, és új lendületet adott a magyar kórusmozgalomnak. Emellett műveivel – mint a Háry János (1925-27), a Székely fonó (1924-32), a Marosszéki táncok (1930), a Galántai táncok (1933), a Budavári Te Deum (1936), a Felszállott a páva (1939) és a Concerto (1940) – nagy hazai és nemzetközi elismertségre tett szert. 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. A háború utolsó éveiben üldözötteknek próbált segítséget nyújtani; végül Budapest ostromakor feleségével együtt először egy zárda pincéjében, majd pedig az Operaház óvóhelyén rejtőzött el.
 
1945 után tevékenyen részt vállalt az ország újjáépítésében: ő lett a Zeneművészeti Főiskola igazgatótanácsának, a Magyar Művészeti Tanácsnak és a Zeneművészek Szabad Szervezetének elnöke; a Tudományos Akadémia elnökévé választotta (1946-49). Hangverseny-körutakat is tett: járt több nyugat-európai országban, az USA-ban és a Szovjetunióban. Különböző egyetemek díszdoktorrá, és több Akadémia tiszteletbeli tagjává nevezte ki, a Nemzetközi Népzenei Tanács elnökévé (1961), a Nemzetközi Zenepedagógiai Társaság pedig díszelnökévé választotta (1964).
 
A század első felében fogant tervei – a zenei műveltség általánossá válása és a magyar népzene intézményileg irányított tudományos rendezése – is megvalósultak: az MTA általa irányított Népzenekutató Csoportja munkájának eredményeként 1951 és 1967 között megjelent a Magyar Népzene Tára első öt kötete, és közel 120 általános iskolában vezették be a mindennapos énekoktatást. Életének utolsó két évtizedében folytatta a pedagógiai célú művek komponálását; emellett számos kórusművet írt (Kállai kettős, 1950; Zrínyi szózata, 1954; A 114. genfi zsoltár, 1958), s ekkor keletkezett utolsó nagyszabású zenekari műve is, a Szimfónia (1962).
 
Dalos Anna

Nagy elődök

Mottó

Virtuális túra


Kodály intézet

Liszt Múzeum

Könyvtár