Kósa György

Budapest, 1897. április 24 – Budapest, 1984. augusztus 16.
Kósa György (Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye - Fábián János felvétele)Kósa György Bartók Béla javaslatára iratkozott be 1908-ban a Zeneakadémiára. A gyakorló iskolai tanfolyamon Reschofsky Sándor, az előkészítő osztályban Székely Arnold oktatta (1909-12). Az 1912/13-as tanévtől lett hivatalosan Bartók tanítványa, zongoraművészi diplomáját 1916-ban kapta meg. Bartók tanácsára megismételte a 4. akadémiai osztályt, így lett az időközben Magyarországra hazatért Dohnányi Ernő tanítványa. A zongora-tanulmányok mellett Kósa érdeklődése a zeneszerzés felé fordult. Először Kodály Zoltán (1910-11), majd pedig Herzfeld Viktor zeneszerzés-osztályába járt (1911-1915).
 
A húszas évek elejétől kezdve számos jelentős hazai és külföldi szólista (Basilides Mária, George Enescu, Bronislaw Huberman, Henri Marteau, Medgyaszay Vilma, Hubay Jenő, Szigeti József) zongorakísérője lett, komoly részt vállalt Bach zenéjének magyarországi népszerűsítésében és a kortárs zene terjesztésében is. Az 1927/28-as tanévtől kezdődően tiszteletdíjas tanár lett a Zeneakadémián. Zeneszerzőként Hat zenekari darabjával (1919) nemzetközi sikereket aratott, s a húszas-harmincas években egyre több művét játszották hangversenyeken. Előadták többek közt a Két zenekari Ady-dal (1924), a Kincses Ádám halála misztérium (1925), a II. és a III. szimfónia (1930, 1933), a Három ironikus portré (1925); az Operaház színpadra állította az Árva Józsi három csodája című mesejátékát (1930) és az Az két lovagok című vígoperáját (1934). A kritikusok kezdetben nagy lelkesedéssel fogadták műveit; benne látták a Bartók és Kodály nevével fémjelzett, haladó magyar zene új csillagát.
 
A századforduló zenei modernjének és a húszas évek expresszionizmusának világát keverő, sem Bartókot, sem pedig Kodályt nem követő kompozícióival azonban csalódást okozott – részben ennek következményeként került zeneszerzőként a zenei élet perifériájára. Ebben szerepet játszott a politikai élet fokozott jobbra tolódása is. A zsidó származású Kósa egyre kevesebb lehetőséget kapott nyilvános szereplésre: bibliai tárgyú kamaraoratóriumainak előadására (József, 1939, Illés, 1940, Krisztus, 1943) csak apró kamaratermekben kerülhetett sor. 1942-ben a zsidótörvények miatt zeneakadémiai állását is elveszítette, 1944-ben pedig munkaszolgálatosként Fertőrákosra került.
 
1945 elején hazatérve értesült arról, hogy feleségét és lányát meggyilkolták. Személyes tragédiája elől a munkába menekült: már az 1944/45-ös tanév második félévétől tanított a Zeneakadémián, s azonnal tagja lett a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezetének, mint ahogy később az 1949-ben alakult Magyar Zeneművészek Szövetségének is; zongorakísérőként 1952-től az Országos Filharmónia szólistája lett. Az 1949/50-es hangversenyévadban, Bach halálának 200. évfordulója alkalmából, egy 14 hangversenyből álló sorozaton Bach összes billentyűs hangszerre komponált művét eljátszotta, 1955-ben pedig, Bach születésének 270. évfordulóján egy hasonló, 6 koncertből álló sorozattal tisztelgett a barokk mester emléke előtt. Az ötvenes évek politikai szelleme azonban nem kedvezett a liberális gondolkodású zeneszerzőnek: Tartuffe című operáját letiltották a Magyar Rádió műsoráról, vallásos témájú művei pedig csak az asztalfiók számára készülhettek.
 
Végül a hatvanas évek politikai konszolidációja tette lehetővé, hogy Kósa megtalálja helyét a magyar zeneéletben. Ennek első jelenként már 1955-ben Erkel-díjat kapott, 1963-ban Érdemes Művész, 1972-ben Kiváló Művész kitüntetéssel jutalmazták. 1955 és 1966 között hat szerzői estet tartott, s több nagyszabású műve, a VII., VIII. és IX. szimfónia (1957, 1959, 1969), a Villon-oratórium (1961) és a Janus Pannonius verseire készült Cantata humana (1967) került a nyilvánosság elé. Első nagy zeneszerzői sikereit azonban csak a hetvenes években, halál-témájú kompozícióival: a Halálfúgával (Paul Celan, 1976), a Bikasiratóval (Devecseri Gábor, 1975), a Szólítlak, hattyúval (Nagy Lászó, 1978) és a Homályban című dalsorozattal (Hajnal Anna, 1977) aratta. E művek révén vált az idős zeneszerző a hatvanas-hetvenes években induló magyar avantgarde egyik kultikus figurájává.
 
Dalos Anna

Nagy elődök

Mottó

Virtuális túra


Kodály intézet

Liszt Múzeum

Könyvtár