Lajtha László

Budapest, 1892. június 30 – Budapest, 1963. február 16.
Lajtha László (Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye)
Lajtha László
(Fotó: Zeneakadémia
képgyűjteménye)
Lajtha László zeneszerzőt, népzenekutatót, zenepedagógust századunk magyar zeneszerzésének egyik legeredetibb személyiségeként értékelte kortársa, Szabolcsi Bence. A francia zenei sajtó korunk "harmadik nagy magyar" komponistáját tisztelte benne az ötvenes és hatvanas évek párizsi Lajtha-bemutatói alkalmával. Pályájának eszmei indíttatásában tulajdonképpen ugyanazon hármas program érvényesült, amelyet Bartók és Kodály nemzeti zenei útmutatása jelölt ki a századelőn: a zeneszerzői, népzenekutatói és zenepedagógiai tevékenység egyidejű művelése.
 
Lajtha életútja budapesti polgári családból indult, tíz-tizenegy évvel később Bartóknál és Kodálynál. Zeneszerző tanáraként ő maga Herzfeld Viktort nevezte meg, oklevelét 1913-ban nyerte el, egy időben a Budapesti Tudományegyetemen megszerzett jogtudományi diplomájával. Életét formáló, nagyhatású fiatalkori zenei élményei azonban külföldi tanulmányútjaihoz kötődnek, főként Párizshoz, ahol még egy-egy Debussy-bemutatónak személyes tanúja lehetett.
 
Első átütő nemzetközi és hazai sikereit a húszas évek végén, illetve a harmincas években érte el (III. vonósnégyese Coolidge-díjat nyert, Lysistrata balettjét bemutatta a budapesti Operaház).
Népzenekutatói pályáját 1910-es erdélyi gyűjtőútjaival kezdte meg, "öt-hat évvel Bartók és Kodály után". 1913-1949-ig a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársa volt, a II. világháborút követő években az intézmény igazgatói tisztét töltötte be.
 
Művészi kibontakozásának legjelentékenyebb bemutatóit a párizsi nemzetközi kortárszenei fórum (Triton) koncertjeinek keretében élte meg 1932 és 1938 között; a II. világháború kitörése végérvényesen meggátolta e széleskörű internacionális zeneművészi kezdeményezés további kiteljesedését. Tritonbeli működésével egyidejűleg szinte évről-évre megfordult Párizsban a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Intézetének magyar megbízottjaként, a nemzetközi népzenekutatás szervezeti-szervezési feladatainak képviseletében. Ezekben az években alakult ki kapcsolata a párizsi Leduc-céggel, műveinek kiadójával.
A II. világháborút követően az újjáformálódó magyar szellemi-művészi életben vezető posztokat töltött be mint a Magyar Rádió zeneigazgatója, a Néprajzi Múzeum és a Nemzeti Zenede vezetőjeként. 1947/1948-ban egy éven át Londonban élt és dolgozott T. S. Eliot drámájának filmváltozatának kísérőzenéjén. 1948 őszén a megváltozott politikai helyzet ellenére visszatért hazájába, ahol addigi állásaitól megfosztották, s ahol élete hátralévő időszakában egyre elszigeteltebb körülmények között élt. A korábbiakban oly széleskörű nemzetközi művészi kapcsolattartás lehetősége megszűnt számára, csupán élete utolsó évében térhetett vissza elbúcsúzni Európától.
 
Az ötvenes évek elszigeteltségében kiemelkedő alkotások kerülnek ki művészi és szellemi műhelyéből: a Népzenei monográfiák sorozat keretében öt kötetben adta közre főként erdélyi népzenei gyűjtéseit (1954-l962), a szimfóniák és vonósnégyesek sorozataiban alkotói szemléletének szuverenitásáról adott hiteles, meggyőző bizonyítékot. Tudósi munkásságáért 1951-ben itthon Kossuth-díjban részesült, művészi munkásságát a francia művészélet 1955-ben a Francia Akadémia levelezői tagságának magas rangú kitüntetésével méltatta.
 
Lajtha László zenepedagógiai működésének intézményes keretéül elsősorban a Nemzeti Zenede szolgált. Itt oktatta öt évtizeden át a legkülönfélébb zeneelméleti és zenei gyakorlati tárgyakat: zeneszerzést, zeneesztétikát, magyar zenetörténetet, kamarazenét stb. A Zeneakadémia kötelékében csupán másfél éven át tanított: 1951-től népzenei lejegyzési gyakorlatot vezetett a zenetudományi tanszak népzenetudós növendékei számára. Kiváló tanítványainak művészi-tudósi köréből Ferencsik János, Tátrai Vilmos és Tóth Margit neve kínálkozik említésre.
 
Berlász Melinda

Nagy elődök

Mottó

Virtuális túra


Kodály intézet

Liszt Múzeum

Könyvtár