Magyar Fúvósötös

Pongrácz Péter, Kovács Béla, Fülemile Tibor, Lajos Attila és Tarjáni Ferenc (Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye)
Pongrácz Péter, Kovács
Béla, Fülemile Tibor,
Lajos Attila és
Tarjáni Ferenc (Fotó:
Zeneakadémia
képgyűjteménye)
A háború után felnövekedett új, tehetséges és színvonalasan képzett fúvósgeneráció tagjai alapították 1961-ben. Elődjük és példaképük a sikeresen működő Budapesti Fúvósötös volt. Pongrácz Péter, Kovács Béla és Fülemile Tibor Dávid Gyula zeneakadémiai kamarazene-óráin már sokat dolgoztak együtt, Mozarttól a kortárs komponistákig a legváltozatosabb korszakok és stílusok műveit szólaltatták meg.
 
Együtt szerződtek az Operaház zenekarába és hamarosan a Rádiózenekar fiatal fuvolásával és kürtösével – Lajos Attilával és Tarjáni Ferenccel – együtt létrehozták a Magyar Fúvósötöst. Néhány hónappal később már külföldön is szerepeltek, és 1962-ben második díjat nyertek a genfi nemzetközi zenei versenyen. Az itt résztvevő 18 kvintett közül a Magyar Fúvósötös átlagéletkora volt a legfiatalabb, s annak ellenére, hogy csak a második díjat vitték el, a kritika őket ünnepelte. Briliáns technikáról és mélységes muzikalitásról írtak, ami lehetővé tette, hogy a Mihály András segítségével megtanult Jean Francaix Fúvósötös előadásával nagyobb sikert arattak, mint az az együttes, amelynek mestere maga a komponista volt.
 
Három év múlva Budapesten nyertek, a Berlini Állami Operaház Fúvóskvintettje előtt. Ekkor már hét kiváló fúvóskvintett reprezentálta a versenyen, hogy fellendülőben van a magyar fúvóskultúra. Könnyedség, elegancia, hajlékonyság, rugalmas ritmus, hangszíngazdagság jellemezte versenyprodukcióikat és ez tette egyértelművé, hogy szinte rivális nélkül legyenek az I. díj kitüntetettjei. A díjakat és színvonalas munkát 1967-ben Liszt-díjjal ismerték el, és számos külföldi meghívás is érkezett az együttes nevére. Mindenütt nagy sikerrel szerepeltek, hiszen ebben az esetben beigazolódott, amit neves szakemberek állítanak: fúvósötöst csak olyan muzsikusokból lehet alakítani, akik egyénileg bármikor megnyernének egy nemzetközi hangszeres versenyt. A tagoknak meg kell tartani művészi egyéniségüket, ezt azonban sokéves együttmuzsikálás, a zenében való összecsiszolódás és közös szakmai gondolkodás egészíti ki olyan magas szintű kamarazenélésre, amilyenre ez az együttes képes.
 
A klasszikus repertoár ápolásán kívül a Magyar Fúvósötös mindig kitüntetett figyelemmel kísérte a mai magyar zenét, vállalta új művek bemutatását és népszerűsítését. Számos kritika tanúskodik „lefegyverző technikai ügyességről", könnyedségről, stílusismeretről. Láng István III. fúvósötösének bemutatója kapcsán is hangsúlyozta a kritikus Boronkay Antal, hogy „ennek a világos kontúrú, tömören megfogalmazott darabnak a sikeréhez a Magyar Fúvósötös is nagymértékben hozzájárult szeizmográf érzékenységű interpretációjával és nem utolsósorban hangszeres virtuozitásával". Egy Janáček-mű előadása kapcsán pedig ezt olvashatjuk a Muzsika hasábjain: „Most is, mint oly sokszor, vérbeli zenészek játéka kellett ahhoz, hogy egy kevésbé közkedvelt komponista egyéni hangvétele mögött igazi, valós értékeit felfedezzük."
 
Minderről hangfelvételek segítségével is meggyőződhetnek az érdeklődők. A négy magyar zeneszerző (Bozay Attila, Petrovics Emil, Láng István és Hidas Frigyes) 1962 és 1969 között írt kamaraműveinek kiadványán klasszikus formákban, hangeffektusokra épülő tételekben, szatirikus tánckarikatúrákban, szórakoztató, esztrád jellegű zenékben, jazzritmusokban fogalmazódik meg mindaz, amit az öt kiváló muzsikus – a Magyar Fúvósötös – a zenéről, a 20. századi magyar zenéről mondani akar és mondani tud.
 
Tóth Anna

Nagy elődök

Mottó

Virtuális túra


Kodály intézet

Liszt Múzeum

Könyvtár