Sándor György

Budapest, 1912. szeptember 21 – New York, 2005. december 14.
Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye
Fotó: Zeneakadémia
képgyűjteménye
Sándor György első zenei tanulmányait Hoffmanné Bognár Emmi és Szatmári Tibor irányításával végezte. Bár tanárai csodagyereknek tekintették, első nyilvános hangversenyére csak tizennyolc éves korában került sor. A fiatal zongorista kiváló felkészültségét mutatja, hogy műsorán többek közt olyan, technikailag is igényes művek szerepeltek, mint Schumann fisz-moll szonátája, Bach toccatája és Liszt Don Juan-parafrázisa. A Zeneakadémián Bartók Béla volt a mestere, a zongora tanárképzőt Székely Arnoldnál, zeneszerzés-tanulmányait Kodály Zoltánnál végezte. Tanulmányai befejezése (1935) után külföldi karrierje is elindult.
 
1937-ben adta első hangversenyét a londoni Wigmore Hallban, 1939-ben debütált a New York-i Carnegie Hallban, 1939-ben letelepedett az Egyesült Államokban, s a Michigani Egyetem tanára lett. A második világháború alatt két éven keresztül (1943-44) az amerikai hadseregben szolgált, ettől az időszaktól eltekintve viszont zongoraművészi pályafutása töretlenül ívelt felfelé. 1939-ben turnézott először Dél-Amerikában, 1950-ben Ausztráliában, 1969-ben a Távol-Keleten.
 
Repertoárja Bachtól Prokofjev alkotásaiig a zongorairodalom igen széles részét öleli fel. Sándor György számos hanglemezfelvételt készített, többek között ő rögzítette elsőként Prokofjev és Bartók összes zongoraművét. (Bartók-felvételeivel 1965-ben elnyerte a Francia Akadémia lemez-nagydíját.) Bartók műveinek fiatal kora óta elkötelezett előadója, majd egykori tanárának fontos baráti és szakmai támasza is volt annak utolsó, New York-i éveiben. Sándor György pályájának zenetörténeti jelentőségű eseménye az 1946. február 8-i, Philadelphiában tartott hangverseny, amelyen a Philadelphiai Szimfonikus Zenekarral, Ormándy Jenő vezényletével bemutatta Bartók 3. zongoraversenyét. Egy hónappal később az ő nevéhez fűződik a Táncszvit zongoraváltozatának első nyilvános előadása is a New York-i Carnegie Hallban.
 
Sándor György az 1960-as évtized óta, ha nem is túl gyakori, de rendszeres szereplője a magyar hangversenypódiumoknak. Egy 1985-ös budapesti zenekari hangversenyének kapcsán írta Csengery Kristóf Bartók 1. zongoraversenyének előadásáról a Muzsikában: „Sándor György ama kevesek közé tartozik, akik ma, négy évtizeddel Bartók halála után joggal mondhatják el, hogy első kézből, magától a zeneszerzőtől kapták a Bartók-művek előadásához szükséges eszmei-zenei útravalót, s hogy ily módon a Bartók-tradíció letéteményeseinek számítanak [...] Sándor György rendkívül szabatos, szikár Bartókot játszott ezen az estén; a ritmus feszültsége, a hangzás plaszticitása, a virtuozitás mind-mind csak funkcionálisan, a formálás alárendeltjeként érvényesülhetett; a mű alaphangulatát pedig mindvégig enyhe hűvösség, objektivitás fémjelezte, mintha az előadó célja az lett volna, hogy a mű egyszerre mutassa is, és – mintegy kívülről – nézhesse is önmagát," Egy 1990-es szólóest alkalmával pedig ezt írta Csengery: „Imponáló az a frissesség és vállalkozó kedv, amellyel az Amerikában élő magyar származású zongoraművész több mint fél évszázados művészpályával a háta mögött ma is járja a világot, és [...] olyan műsorokat állít össze, amelyek egy ereje és teljesítőképessége csúcsán járó, fiatal zongoristát is alaposan próbára tennének [...] Az ezúttal hallott [Bartók-] tolmácsolás szikárságával, életteli ritmikájával a szólista játékának autenticitását bizonyította."
 
Bartók műveivel kapcsolatos tapasztalatait a 70-es években a nemzetközi Bartók Szeminárium kurzusain adta át a fiatalabb zenészgenerációnak. Művészetének nagysága a tudatosság, a technikai kidolgozottság és az előadói értelmezés szabadságának állandó egyensúlyában rejlik. Ó maga egy interjúban így fogalmazott: „Ha intellektuálisan közelítjük meg a zenét, akkor mesteremberek vagyunk, ha emocionálisan, akkor amatőrök.
 
Szitha Tünde