Szendy Árpád

Szarvas, 1863. augusztus 11 – Budapest, 1922. szeptember 10.
Szendy Árpád (Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye)
Szendy Árpád
(Fotó: Zeneakadémia
képgyűjteménye)
Szendy Árpád a magyar zenepedagógia egyik legjelentősebb alakja, aki mint kiváló zongoraművész és -tanár Chován Kálmánnal együttműködve kidolgozta a Zeneakadémia zongora tanszakának első rendszeres, valamennyi évfolyamra kiterjedő tantervét és tananyagát. Ezzel nemcsak az akadémiai képzés normáit határozta meg, hanem, miután tantervét kiterjesztették az összes állami zeneiskolára, a magyar zongoraoktatás egészének is irányt szabott.
 
Szendy Árpád szülővárosában megkezdett zenei tanulmányait 1876-tól a fővárosban folytatta, ekkor a Nemzeti Zenede, majd 1879-től a Zeneakadémia hallgatója lett. A zongoraszakot Gobbi Henrik, a zeneszerzést Hans Koessler irányítása mellett végezte el. Tehetsége és tudása elismeréseként az 1883/84-es tanévre elnyerte a Liszt-ösztöndíjat és – talán ezzel összefüggésben – ebben a tanévben Liszt Ferenc tanítványa lett. A következő két tanévet betegsége és egyéb nehézségek miatt kénytelen volt kihagyni s csak 1887-től folytathatta tanulmányait – minthogy Liszt 1886-ban meghalt – korábbi tanáránál, Gobbi Henriknél. 1889 tavaszán szerezte meg oklevelét, s még az év őszén németországi tanulmányútra indult. Egy évet töltött Weimarban, illetve Berlinben, hogy volt Liszt-növendékeknél, Bernhard Stavenhagennél, illetve Hans von Bülow-nál tovább képezhesse magát. Hazatérése után, 1891 januárjában nevezték ki a Zeneakadémia zongora tanszakának tanárává.
 
Szendy és két, vele nagyjából egy időben kinevezett kollégája, Chován Kálmán és Thomán István hamarosan szembesült azokkal a problémákkal, amelyek a hazai zenetanítás szabályozatlanságából fakadtak. A zongora- (és általában a zene-)oktatás színvonalának emeléséhez elengedhetetlen volt egy mértékadó és – a zenetanulás alacsonyabb szintjein – az ország egyéb zeneiskoláiban is általánosan bevezethető tanrend kidolgozása. Az éveken át tartó munkában a zongora tanszak mindhárom tanára részt vett, ki-ki a maga egyéniségének és művészi–pedagógiai elveinek érvényesítésével. A Szendy–Chován-, illetve a Thomán-módszer különbségeire már a kortársak is rámutattak, a kettőt hol egymás ellentéteként, hol pedig egymás szerencsés kiegészítőjeként interpretálva.
 
A Zenei Szemle 1917 májusi számában megjelent Szendy-arckép írója, F. Gy. összefoglalja a kétféle metódus lényegét: „A pedagógusokat nagy általánosságban két csoportra oszthatjuk. Az első csoportba soroljuk azokat, akiknek a tanítása kimerül a tanuló munkájának felügyeletében, akik sorsára bízzák a tanulót, egyéniségének kialakulására befolyást nem gyakorolnak, általában: tartózkodóak. A másik csoport a saját világnézését, gondolkodását, felfogását, tudását, egész egyéniségét átadja a növendéknek, akit a saját képére igyekszik átformálni.    Szendy Árpád ebbe a második csoportba tartozik." Egy hajdani Thomán-tanítvány, Kálmán György 1928-as találó megfogalmazása szerint „a játékot a legkisebb részletekig pontosan előre tervező iskola volt a Szendyé, Thomán iskolája csak a keretet tervezi meg pontosan előre, a keret kitöltésének, a pillanatnyi sugallatnak nagyobb teret engedve."
 
És valóban: míg Thomán István elsősorban kiváló előadókkal, addig Szendy Árpád mindenekelőtt kitűnő pedagógusokkal ajándékozta meg a világot. Szendy tanítványa volt többek között: Fodor Ernő, Hegyi Emánuel, Kabos Ilonka, Kovács Sándor, Nagy Géza, Reschovszky Sándor, Senn Irén, Unger Ernő és Varróné Picker Margit. Pedagógiai tekintélye elismeréséül Szendyt bízták meg az 1911-ben megszervezett művészképző vezetésével is. Művészjelölt-tanítványai – köztük Kabos Ilonka, Szatmári Tibor, Zsigmondy Gábor – 1914-ben nagy sikerű hangversenyen mutatkoztak be a bécsi Konzerthausban.
Idővel azonban Szendy metódusa is megérett a korszerűsítésre, amivel először Dohnányi Ernő próbálkozott 1918-ban. Szendy, jellemző módon, éppen a pedagógiai progresszivitást, a fokozatosság elvének betartását hiányolta a volt Thomán-tanítvány részéről és különösen abban nem értett egyet, hogy Dohnányi a közreadói kottakiadásokkal szemben az Urtext-kiadások használatát szorgalmazta. Bár Dohnányi reformtervét az igazgatóság elutasította, Szendy mégis egyre inkább háttérbe szorult.
 
Tóth Aladár Szendy 1922. szeptember 10-én bekövetkezett halála alkalmából írott nekrológjában ennek okáról is írt, árnyalva a Szendyről a kortársakban kialakult képet: „Ha szabad olyan siker- és elismerésdús életben mint az övé, tragikumról beszélni, úgy Szendy tragikumát éppen közéleti s vele kapcsolatos pedagógiai tevékenységében kell keresnünk, mely elvonta őt érvényesülésének legigazibb lehetőségétől: a pódiumtól. [...] Szendy életében tényleg oroszlánrész a zongoraoktatásé. Mégis úgy érezzük, Szendy egyénisége sokkal természetesebben bontakozhatott ki a hangversenydobogón, mint a tanteremben. (...) Szendy iskolájában azonkívül, hogy becsületes, lelkiismeretes munkához szoktak a növendékek, csak a kiváló egyéniség lenyűgöző hatását találtuk, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. A tanárnak tanítványhoz közeledését jobban nélkülöztük nála, mint a modern tanítási módszerek nagy eredményeit, melyek elől mereven elzárkózott." E tartózkodó viselkedés ellenére – ismeri el végül Tóth Aladár –, „erős markát mindig éreztük, s eredeti, kiváló egyéniségének igézete nem szűnt meg most sem, mikor már a sir választja el tőlünk."
 
Kaczmarczyk Adrien