Szigeti József

Budapest, 1892. szeptember 5 – Luzern, 1973. február 19.
Szigeti József (Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye)
Szigeti József
(Fotó: Zeneakadémia
képgyűjteménye)
„Tudatában vagyok művészetünk mulandóságának… tehát leginkább lemezeimet értékelem és a zeneszerzőkkel való kapcsolatomat"- mondta magáról egy interjúban, nem sokkal halála előtt Szigeti József. Pályája arról tanúskodik, hogy egész életén keresztül az alkotás, a zeneszerzői teremtőerő iránti tisztelet vezérelte. Szigeti nem a szó hagyományos értelmében volt virtuóz, hanem olyan művész, aki játékának nem mindennapi technikai adottságait és zenész egyéniségének erejét csak eszközként használta a művek szolgálatában. „Az a meggyőződésem, hogy a kompozícióban benne rejlik a kifejezési mód, s nekünk kötelességünk, hogy azt felszínre hozzuk" – vallotta. Kritikusai szerint játékának egyik titka az volt, hogy – korának gyakorlatától eltérően - a technikailag legigényesebb műveket is magától értődő természetességgel, az öncélú bravúrosság látszata nélkül tolmácsolta.
 
Szigeti csodagyerek volt. Már tíz évesen koncertezett, tizenhárom éves korában, első berlini szereplése után, Joachim József, Európa legnagyobb tekintélyű hegedűse is nagy elismeréssel nyilatkozott játékáról. A Zeneakadémián 1903 és 1906 között Hubay Jenő mesteriskolájába járt, majd művészi fejlődésére nagy hatással volt két fiatalkori kamarapartnere, Ferruccio Busoni és Myra Hess. 1907-től 1913-ig Angliában élt. Karrierjének kezdeti lendületét erősen visszavetette az I. világháború, ezért 1917-től 1924-ig a genfi konzervatórium tanáraként tartott mesterkurzusokat. 1924-ben újra koncertezni kezdett, s ezután 36 éven keresztül járta a világot, melynek a Szovjetuniótól az Egyesült Államokig, a távol-keleti országoktól Dél-Amerikáig, Dél-Afrikától a skandináv országokig alig volt olyan nagyvárosa, ahol ne játszott volna.
 
Repertoárja Bachtól kortársainak műveiig terjedt, s nemcsak a hegedűirodalom virtuóz darabjait foglalta magában, hanem a szóló- a kamara- és a versenyműirodalom szinte minden jelentős alkotását is. Hangversenyein a legnagyobb művészek voltak a partnerei. 1927-től Bartók Bélával is rendszeresen játszott együtt – sajnos közös hangversenyeikből mindössze az 1940 tavaszán megtartott washingtoni kamaraestről készült hangfelvétel maradt fenn. Bartók barátsága és nagyrabecsülése jeléül neki ajánlotta az Első rapszódiát és (Benny Goodmannel közösen) a Kontrasztokat. (Utóbbiból Bartók, Szigeti és Goodman 1940-ben hanglemezfelvételt is készített.)
Ysaye Szigeti Bach-interpretációjának hatására komponálta szólószonátáit, Bloch La nuit exotique, Prokofjev Melódia című darabjaikat, Casella, Hamilton Harty és Frank Martin hegedűversenyeiket ajánlották neki. Szigeti azonban nemcsak játékával ösztönözte kora legjelentősebb zeneszerzőit a hegedűirodalom gyarapítására, hanem a neki ajánlott kompozíciók későbbi sorsa iránt is felelősséget érzett. Bartók és az említett kortársak mellett fáradhatatlanul népszerűsítette Berg, Debussy, Milhaud, Ravel és Stravinsky hegedű-, kamara- és versenyműveit. Bartók Gyermekeknek sorozatának néhány tételéből, Elgar Szerenádjából és Warlock Capriol Szvitjének részleteiből hegedű-zongora átiratokat készített, amelyeket gyakran játszott hangversenyein.
 
Bár Szigeti pályájának legaktívabb időszaka a fejlett hangrögzítés előtti időszakra esett, szívesen készített hanglemezfelvételeket is: Bach, Mozart-, Beethoven- Brahms- és Bartók-felvételei etalon-értékűek. Ő maga nem komponált, de több klasszikus versenyművet ma is az általa közreadott cadenzákkal játszanak. 1951-ben amerikai állampolgár lett, s amikor 1960-ban visszavonult a hangversenyezéstől, Svájcban telepedett le. Ettől kezdve főként tanítással foglalkozott és folytatta – még Amerikában elkezdett – írói tevékenységét. Életpályáját, művészi tapasztalatait összegző Beszélő húrok (1947) Beethoven hegedűművei (1965) és A hegedűről (1968) című könyvei magyarul is olvashatóak.
 
Szitha Tünde