Starker János

Budapest, 1924. július 5. - Bloomington, 2013. április 28.
Starker János (Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye, Felvégi Andrea fotó)
Starker János
(Fotó: Zeneakadémia
képgyűjteménye,
Felvégi Andrea fotó)
„Hajlamos vagyok úgy hinni: vérmérsékletem alapján inkább vagyok tanár, mint előadó. Véleményem szerint a tanítás sokkal fontosabb, mint a fellépések, mert amit tanárként teszek, nemzedékekre kihat. Koncertjeimen is mindig megpróbálok hagyományt teremteni és folytatni, úgy cselekedni, hogy az a történelemben nyomot hagyjon. Talán ez a védjegyem: hogy a történelmi jelentőséget többre tartom annál, mint ami holnap történik." Aki így nyilatkozik, egyike századunk legjelentősebb csellistáinak. Hat évtizedes szólistapálya, közel száz hanglemez fémjelzi művészetét, s joggal feltételezhetjük: ha a tanítás és a hagyomány ennyire fontos a számára, olyan iskolából jöhet, amelyben mindkettőről életre szóló tanulságokat szívhatott magába.
 
Starker János 1924-ben született Budapesten. Tehetségét már korán felismerték: 1933-tól látogatta a Zeneakadémia előkészítő osztályait, noha diplomát nem szerzett, mert 1940-ben a 2. akadémiai osztály után kimaradt. Tanára Schiffer Adolf volt, akitől első kézből vehette át a Poppertől eredeztethető magyar csellóiskola örökségét. Schiffer mellett Weiner Leó kamarazene-tanítása hagyott mély nyomokat zenei gondolkodásában. Amikor mesteréről ír, mintha saját tanári ars poeticáját foglalná össze: „Weiner megtanított bennünket hallani, és segített felismernünk a zenélés eszközeit. Megtanította, hogy a zenében minden hang számít. Megtanított arra a fegyelemre, amelynek elsőrendű követelménye a zeneszerző szándékainak tiszteletben tartása, és csak ezután következhetnek a mi egyéni, értelmező gondolataink. Tudatosította a hangsúlyok, a ritmustényezők, a lélegzés, a rubato, az agogika, az ütemegység-változások és a lüktetés irányításának fontosságát. Növelte bennünk az ideális legato, a felszálló és leereszkedő dallamvonalak megvalósítása iránti belső igényt. Segített megértenünk a csúcspontok és a mélypontok kiépítésének szükségességét. Megkövetelte a hangzás tisztaságát, a kifejezés egyszerűségét és a kiegyensúlyozott szerkezetet." Az a végtelenül tudatos és végtelenül árnyalt zenélés, amelynek képe e visszaemlékezésből kiolvasható, Starkernek is ideáljává vált. Nem véletlenül írta hát egyik kritikusa: „Starker János marad a csellójáték felülmúlhatatlan arisztokratája – komoly és fegyelmezett, kifelé jeges hideget mutat, miközben olyan tűz ég benne, amely az első vonóhúzástól kezdve fellobogni tetszik."
 
Még zeneakadémista korában, 1939. június 1-jén megszólaltatta Kodály Szólószonátáját, azt a kompozíciót, amelynek páratlanul mesteri előadása évtizedeken át összefonódott a nevével, s amelyet hangfelvételen is többször megörökített. Jemnitz Sándor így számolt be erről a növendékhangversenyről: „Ahogy az I. tétel széles dallamíveinek nekigyürkőzik, remeg ez az ifjú test. De nem hétköznapi, csenevész lámpalázaktól remeg, hanem az átélés, a méltónak lenni akarás megrázóan koraérett indulataitól. Ebben a fiúban már érezhetően mozdul meg az igazi művész belvilága, és nem kell különösebb jóstehetség annak megjövendöléséhez, hogy ez a belvilág majd sokszor foglalkoztat még bennünket." A pálya ígéretes indulását a zsidóüldözések törték meg, és a fiatal Starker visszaszorult az Országos Magyar Izraelita Kultúregyesület szűkebb nyilvánosságába. 1945–46-ban az Operaház szólócsellistája lett, és szólista fellépésekre is nyílt alkalma.
 
1946-ban elhagyta az országot, egy ideig Párizsban élt, majd 1948-tól az Egyesült Államokban telepedett le. Egy évtizeden át zenekarokban játszott, s csak 1958-ban szánta el magát a szólista karrierre. Pályájának állomásait lehetetlen röviden összefoglalni: felvételei seregnyi díjat nyertek, turnéi valamennyi kontinensre elvezették. Fellépett a legjelesebb zenekarokkal és a legkiválóbb karmesterekkel, nevét az elmúlt évtizedek legrangosabb szólistái között emlegetik. Hetvenötödik születésnapján a Frankfurt melletti Kronbergben fesztivállal köszöntötték, az erre az alkalomra megjelentett könyv (Von Budapest nach Bloomington) pedig a magyar csellóiskola környezetében mutatja be munkásságát.
 
Noha csak 1971-ben tért vissza először Magyarországra, hazája, s még inkább a vele közös hagyományokon nevelkedett muzsikus-kollégák társasága megszakítatlanul elkísérte. A Dallasi Szimfonikusoknál Doráti Antal keze alatt játszott, a Metropolitan Operába és Chicagóba Reiner Frigyes hívta meg, Rózsa Miklós csellóversenyt írt számára, Párizsban Szoltsányi Györggyel lépett fel, élethosszig barátja és hűséges zongorista partnere volt Sebők György. Szoros szakmai és baráti kapcsolatot ápolt számos emigráns muzsikussal, mint Czakó-Janzer Éva, Varga László, Scholz János, Ajtai Viktor vagy Gerle Róbert. Otthona 1958 óta az Indiana állambeli Bloomington volt, ahol több mint négy évtizedig a tanításnak szentelte minden szabad idejét. Tanítványainak százai viszik tovább azt a zenei hagyományt, amelyről talán nem is sejtik, hogy gyökerei a távoli Magyarországra nyúlnak vissza.
 
2013. április 28-án, 88 évesen érte a halál Bloomingtonban.
 
Halász Péter

Notable alumni

Motto

Virtual Tour

Kodály Institute

Liszt Museum

Library