Szervánszky Endre

Kistétény, 1911. december 27 – Budapest, 1977. június 25.
Szervánszky Endre (Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye)
Szervánszky Endre
(Fotó: Zeneakadémia
képgyűjteménye)
A Bartókot és Kodályt követő zeneszerző-nemzedék egyik legfigyelemreméltóbb tagja életének mindössze hatvanhat esztendejéből csaknem negyven éven keresztül állt kapcsolatban a Zeneakadémiával: kétszer öt tanulóév és majd' három évtizedes tanári pálya köti az intézményhez. Zeneszerzés-tanári működésének különös jelentőséget ad, hogy növendékei olyan mestert tisztelhettek benne, aki egyúttal kiemelkedő komponista, sőt sokak szerint nemzedékének legtehetségesebbje volt; aki ellentmondásos korának változásait megszenvedve soha nem tért ki alkotói lelkiismeretének kihívásai elől. Ez a következetes, etikus és önkritikus magatartás magyarázza, hogy Szervánszky művészi útját drámai fordulatok és nagy válságok tették rögössé, de talán épp ezért válhatott megértő és bölcs mesterré, aki nemcsak a komponálás technikai elemeibe vezette be tanítványait, hanem emberi példájával is egész életre szóló útravalóval látta el őket.
 
Szervánszky Endre 1911-ben született Kistétényben. Apja katonatiszt volt, de a család zeneszeretetére jellemző, hogy rajta kívül még három testvéréből lett muzsikus. Szervánszky 1922-től 1927-ig klarinétozni tanult a Zeneakadémián. Választott hangszeréhez komponistaként is hű maradt: a klarinéthoz fűződő bensőséges kapcsolatáról vallanak legderűsebb művei, a Klarinétszerenád (1950) és a Klarinétverseny (1965). Zeneszerzés tanulmányait Siklós Albertnél végezte 1931 és 1936 között. 1938-ban fejezte be I. vonósnégyesét, amelynek 1943-as bemutatója meghozta első nagy zeneszerzői sikerét. A kvartett erőteljes Bartók-hatást mutat, s a bartóki inspiráció később is alapvető maradt Szervánszky számára. Zeneszerzői tevékenysége mellett már a harmincas évek végétől folyamatosan tanított: először zeneiskolákban zeneelméletet, majd a Nemzeti Zenedében partitúraolvasást és zeneszerzést.
 
A háborús évek alatt – korának szellemi elitjével tartva – szembekerült a fennálló hatalmi rendszerrel s végül az aktív politikai ellenállásig is eljutott: a negyvenes évek elején baloldali értelmiségi és művészcsoportok tagja, a német megszállás alatt pedig embermentő tevékenységet folytatott. 1945–49 között a Szabad Nép zenekritikusa. A Párt ideológiájába vetett őszinte hitéről tanúskodnak művei is: az 1947-es Vonósszerenád, vagy a már említett Klarinétszerenád a "szocialista realizmus" kötelező derűjét sugárzó alkotások, amelyekben immár nyoma sincs a fiatal Szervánszky avantgarde merészségének. Ám ebben a behatárolt és hamis ideológiára épülő stíluskörben darabjai a korabeli magyar repertoár legértékesebb művei közé tartoznak. Nem véletlen, hogy Kurtág György arra is érdemesnek tartotta a Vonósszerenádot, hogy egyik részletét (az Arioso-lassútétel témájának befejezetlen idézetét) tegye meg saját 28. opuszának poétikus záró mozzanatává. A kor divatos zsánereiben, a népdal-kantáta (Honvédkantáta) és a versenymű (Fuvolaverseny) műfajában is sikeres Szervánszky 1948-tól már a Zeneakadémia tanára. 1951-ben és 1955-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.
 
Az optimista szerenádhang azonban végleg elkomorult, mihelyt a zeneszerző felismerte a kommunista hatalom igazi természetét: az 1955-ben keletkezett Concerto József Attila emlékére c. kompozíció megsejtette a közelgő történelmi vihart. A háború utáni magyar zeneszerzésben Szervánszky volt az első, aki eljutott a legexpresszívebb Bartók-stílus mélységeihez. "Bartóknak ezt a magányos, éjféli hangját és a Mandarin halálzenéjét itt folytatja először az utódok zenéje." – írja Kroó György a József Attila concerto és az 1956/57-es 2. vonósnégyes kapcsán. S ugyancsak Szervánszky vállalta magára az úttörés hálátlan feladatát, amikor az európai fejlődéstől elzárt magyar komponálásban teret nyitott a dodekafón szerkesztésnek, s Hat zenekari darabjával "belépett az avantgarde effektus- és színbirodalmának kapuján". Az 1959-ben keletkezett mű egy évvel későbbi bemutatóján óriási feltűnést keltett. "Ez a kompozíció ütötte az első betömhetetlen rést a régi stílus kapuján", s a fiatalabb zeneszerző-nemzedékekre felmérhetetlen felszabadító hatást gyakorolt. Maga Szervánszky a nagy fordulat után sokáig nem jelentkezett új kompozícióval, s kései termésében leginkább a Klarinétverseny (1965) áttetsző színei és a Három szent ének (1972) tiszta szellemisége utal az újra megtalált harmóniára.
 
Szervánszky zeneszerzés-tanítása szinte ellenpontozta nagy hatású tanár-kollégájának, Farkas Ferencnek oktatási módszereit. Míg Farkas a mesterségbeli tudás minden elemének gondos megtanítására, s a manuális munka megannyi technikai fogására helyezte a hangsúlyt, Szervánszky az alkotóművész felelősségére ébresztette rá tanítványait, s a szakma virtuóz művelésének begyakorlása helyett a kényszer nélküli belső érlelődést tartotta szem előtt. Nem véletlen, hogy tanítványai közül sokan nem lettek hivatásos zeneszerzők, ám műhelyéből olyan komponisták kerültek ki, mint Decsényi János, Sári József, Balassa Sándor, Sáry László, Madarász Iván, Huszár Lajos és Serei Zsolt.
 
Farkas Zoltán

Notable alumni

Motto

Virtual Tour

Kodály Institute

Liszt Museum

Library