A Zenetudományi és Zeneelméleti Tanszék története

Jóllehet a Zeneakadémia tanrendjében a kezdetek óta helyet kaptak a történeti és elméleti tárgyak is, egységes keretben, szervezett formában a zenetudományi képzés csak 1951-ben, a Zenetudomány Tanszék megalapításával indult meg.

Korábban az általános és magyar zenetörténet, a zeneesztétika és a zeneelmélet mint melléktárgyak szerepeltek a Zeneakadémia curriculumában. E tárgyak tanárai között olyan neves szakembereket találunk, mint Ábrányi Kornélt és Nikolits Sándort az alapítást követő évtizedben, vagy Molnár Gézát és Siklós Albertet a huszadik század első harmadában. Tanári működésüket számos tankönyv is fémjelzi, mint például Molnár kétkötetes Általános zenetörténete (1911, 1916), Siklós ötkötetes Zeneköltészettana, zeneesztétikai és zenetörténeti jegyzetei (1921, 1927), valamint az általa szerkesztett Zenei lexicon (1923).

Mindennek ellenére e kezdeti időszakban a zenetörténet mint kötelező tárgy még alig-alig lehetett hatással a magyar zenetudomány alakulására. Ezt az is bizonyítja, hogy az 1920-as, 30-as években végzett zenetudósaink szakképesítésüket és doktorátusukat mind német egyetemeken szerezték. Ők alkották azt a nemzedéket, amely azután kutatásaival és pedagógiai működésével már képes volt szilárdan megalapozni a magyar zenetudományt.

Az ő fellépésük hatására az 1930-as évektől Magyarországon is fellendült a zenetudományi kutatómunka, s ez a zeneakadémiai oktatásban is éreztette a hatását.

Az „alapító" nemzedék legprominenesebb tagjai a sokoldalú muzsikus és kiváló esztéta Molnár Antal, aki 1918-tól tanított a Zeneakadémián, az úttörő zeneelméleti és formatani elemzéseiről híres Bárdos Lajos, aki 1928-ban kezdte meg sok évtizedes tanári pályáját, a zeneszerző–zenetörténész Kókai Rezső, aki 1929-ben lett tagja a tanári karnak, a magyar zenetörténet fáradhatatlan kutatója Major Ervin, aki 1935-ben, illetve a zenetörténet és zeneelmélet kurzusokat tartó Gárdonyi Zoltán, aki 1941-ben lett a Zeneakadémia tanára.

Bartha Dénes, akinek a neve többek közt A zenetörténet antológiája (1948) szerzőjeként lehet ismerős, 1933 óta tanított egyetemes és magyar zenetörténetet, valamint néhány éven át esztétikát is. Ő alapította – Szabolcsi Bencével karöltve – a zenetudományi tanszéket, amelynek az első két évben a vezetését is ellátta. Szabolcsi kortársaihoz képest meglehetősen későn, 1946-ban foglalhatta el tanári állását a Zeneakadémián, hamarosan azonban ő vált a magyar zenetudomány legbefolyásosabb képviselőjévé, s két évtizedes tanszékvezetői működése révén egy egész muzikológus-nemzedék szellemi atyjává.

1951-ben a zenetudományi szak kettős programmal indult meg: felnevelni azokat a leendő kutatókat, akik a magyar zenetörténet-írás részleteiben még feltárásra váró „fehér foltjait" eltüntethetik, illetve olyan népzenetudósokat képezni, akik a népzenei anyag akkoriban különösen időszerű rendezési munkáit, illetve a további gyűjtéseket fogják tudni elvégezni. A tanszék alapításakor felmerült a kérdés, hogy az – követve a német, illetve az angolszász gyakorlatot – inkább a tudományegyetem bölcsészkarán, vagy pedig a Zeneművészeti Főiskola égisze alatt alakuljon meg. A kodályi elképzelés érvényesüléseként értékelhető, hogy végül is az utóbbi megoldást választották, lehetőséget adva arra, hogy a tudományos megközelítés élő kapcsolatban maradjon a gyakorlati zenéléssel, s hogy a kettő kölcsönösen megtermékenyíthesse egymást.

Ennek megfelelően a zenetudományi szak mind a mai napig sokoldalú, ám elsődlegesen zenei típusú képzést nyújt, amelynek a gerincét a történeti jellegű tárgyak alkotják; ezek egészülnek ki a népzene, a zeneelmélet, az esztétika, a zenei analízis tárgykörébe vágó, továbbá a speciálisan zenei készségeket fejlesztő tantárgyakkal, illetve az alkalmazott zenetudomány területeit bemutató stúdiumokkal (kottakiadás, zenei publicisztika, tanítási módszertan és gyakorlat stb.).

A zenetudományi képzés megindulása óta szoros kapcsolatban áll a hazai zenetudományi kutatással: a tanszék tanárai egyúttal a tudományág legjelesebb magyarországi képviselői. Emiatt is válhatott a zenetudományi szak az utóbbi több mint fél évszázadban egyfajta szellemi műhellyé, ahol a hallgatókat a legavatottabbak vezetik be a tudományos kutatás és az alkalmazott muzikológia területeire, s ahol – a jellemzően kiscsoportos, illetve egyéni órák révén – mód nyílik a hallgatók egyéni érdeklődésének követésére és segítésére is.

Ennek a légkörnek is köszönhető, hogy a tanszék megalakulása óta létrejött egy magyar zenetudományi iskola, amelynek a személyes „mester–tanítvány" kapcsolaton alapuló folytonosság az egyik legfontosabb ismérve. Ez a folytonosság a tanszék vezetőinek névsorán is jól nyomon követhető: Szabolcsi Bence (1953–1972), Kroó György (1972–1998), Tallián Tibor (1998–2002), Batta András (2002–2004) és Kovács Sándor (2004–). A tanszék szellemi műhely-jellegét 1995 óta PhD fokozatot adó doktori iskola is erősíti.

 

Kerékfy Márton

Nagy elődök

Mottó

Virtuális túra


Kodály intézet

Liszt Múzeum

Könyvtár