Lantos István

Vannak emberek, akik olyannak születtek, hogy szinte eleve elnyerik környezetük rokonszenvét, szeretetét. Közéjük tartozik Lantos István is, aki már négy éves korában játszott a Bosnyák téri templom orgonáján. A zenével való eljegyzése magától értetődőnek tűnt.

1968: sikeres felvételi a Zeneakadémiára, ahol Solymos Péter növendékeként diplomázott 1972-ben. Az Országos Filharmónia azonnal szólistájává fogadta (e tisztségét megőrizte egészen 1992-ig, amikor is ez a szerződésforma megszűnt). Tanárként 1973 októberétől tevékenykedik, először külföldön tanító korábbi professzora helyett, majd hamarosan „saját jogon", fokozatosan előrehaladva a ranglétrán. 1984 január 1-jétől tanszékvezetővé, 1993-ban egyetemi tanárrá nevezik ki. Közben 1986 októberétől három évig Japánban tanít (Sapporo, Tanárképző Egyetem). Amikor 1994 márciusában megpályázta a Zeneakadémia rektori állását, program-tervezetében hangsúlyozta: fontosnak tartja az emberi kapcsolatok rendezését „házon belül". Bízott abban, hogy minden probléma úgy oldható meg, ha a kapcsolatok rendezettek, az értékek és energiák pedig nem kioltják, hanem kölcsönösen erősítik egymást. 1994-től 1997-ig látta el a rektori tisztet, majd a zongoratanszék és a mesterképző tanfolyam vezetője lett.

Előadóművészi pályája már főiskolás korában megkezdődött, amikor 1969-ben Bayreuthban a Nemzetközi Ifjúsági Találkozón Bartók III. zongoraversenyét játszotta. A folytatás: 1970, Bayreuth, Messiaen: Oiseaux exotiques, Pierre Boulez vezényletével. 1972-től Ferencsik János haláláig rendszeresen turnézott az Állami Hangversenyzenekarral (Ausztria, Németország, Svájc, Hollandia után 1976-ban került sor az első japán turnéra). Hogy szólista-karrierje nem hozott még látványosabb sikereket, részben azzal magyarázható, hogy generációja némiképpen háttérbe került, amikor váratlanul a náluk alig fiatalabb zongoristák: Kocsis Zoltán és Ránki Dezső kerültek az érdeklődés középpontjába. De még így, „árnyékban" is kiteljesedett a pálya, s nem maradtak el a kitüntetések, elismerések sem: 1976-ban Liszt-díj, a Cziffra-alapítvány díja (1991), majd a legmagasabb szakmai elismerés, a Bartók- Pásztory-díj (1992). Mind a Magyar Rádió, mind az Országos Filharmónia többször jutalmazta nívódíjjal.

Rendszeresen tart kurzusokat külföldön (Olaszország, Dánia, Finnország, Japán) és gyakran vesz részt nemzetközi zongoraversenyek zsűrijében. Nem ritka, hogy külföldi növendékek kifejezetten az ő személyéhez ragaszkodva felvételiznek a Zeneakadémiára.

Lantos István azok közé tartozik, akik az előadóművészi és a pedagógiai hivatást összetartozónak, egymást kiegészítőnek érzik. Hangversenykörútjainak és rádiófelvételeinek tapasztalatait gyümölcsözteti pedagógiai munkájában, a tanítva-tanulás eredményeit pedig előadói gyakorlatában kamatoztatja. Immár több évtizede képes jó kapcsolatot tartani idősebb kollégáival és a felnövekvő generációkkal egyaránt. Személyes hatásának köszönhetően sikerül sokak figyelmét ráirányítani a zenetörténet értékeire, felkelteni és serkenteni az érdeklődést mind a hagyományok, mind pedig a gyökerek megőrzése iránt. Növendékei számára méltán példakép: mintát ad ahhoz, hogy érdemes a zene értékeinek bűvkörében élni s azokat értő interpretáció útján továbbörökíteni.