"Felsorolhatatlan, hogy mi mindent kaptunk Tőled" – Földes Imre halálára

Drága Tanár Úr! Drága Imre!

Kivételes ajándéknak, igazi áldásnak tekintem, hogy a tanítványod (később a munkatársad és tanárként az utódod) lehettem. Zenetörténet-óráidon az első sorban, középen ültem, hogy minél közelebbről érezhessem azt a kisugárzást, ami áradt Belőled. Lelkesedéseddel, sziporkázó előadásoddal teljesen elragadtál bennünket, és a 120 perces órák végén mosolyogva, új élményekkel telve, felfrissülve, sőt valósággal felvillanyozva álltunk fel. Páratlan adottságod volt, hogy bár már százszor hallottál egy zeneművet, százszor láttál egy festményt, egy szobrot, egy épületet (a zenét mindig a társművészetek fényében tanítottad), és persze ismerted ezek minden részletét és jelentését, mégis újra és újra át tudtad élni a felfedezés örömét, és ezt az örömet nekünk is át tudtad adni. Zseniális színészi adottságaidat is bevetetted, mert azt akartad, hogy amit Te szeretsz, azt mi is szeressük, hogy amit Te szépnek találsz, azt mi is szépnek találjuk. Szinte szuggeráltál bennünket, hogy egy-egy különleges fordulaton mi is ámuljunk el, és éljük át ugyanazt a rácsodálkozást, amit Te átéltél. Felsorolhatatlan, hogy mi mindent kaptunk Tőled. A széles körű és jól strukturált ismereteken túl szenvedélyes kíváncsiságot a zene és a társművészetek iránt. Érzékenységet az értékre és a minőségre. Nyitottságot az újra, a szokatlanra. Vágyat a kapcsolatok, a mélyebb összefüggések megtalálására. Alaposságot, igényességet, kitartást a munkában. Őszinteséget, etikus viselkedést az életben.

Minden előadásoddal – persze nemcsak a Zeneakadémián, hanem például a TIT-ben, a Rádióban és általában mindenütt, ahol az emberekhez közelebb akartad vinni a zenét – kimondatlanul is azt hirdetted, hogy az élet gyönyörű, és hogy mindannyian, akik megszülettünk, megfogtuk az Isten lábát, hiszen temérdek csodát ismerhetünk meg. Ott voltál minden fontos koncerten, operaelőadáson, fesztiválon, kiállításon, rengeteget utaztál a világban, élményeidet nagyszerű fotók tízezrein örökítve meg. Az egész életed, minden tevékenységed és megnyilvánulásod olyan érzelmi és szellemi gazdagságról tanúskodott, amely mindannyiunknak példa volt és példa marad. Mindeközben mindig az ember volt számodra a legfontosabb. Hány embernek segítettél nehéz helyzetekben egy-egy jó szóval, tanáccsal, odafigyeléssel! Mennyi művésznek szereztél örömet azzal, hogy a koncertek után odamentél hozzájuk, és részletesen elmondtad, mi tetszett, esetleg min lehetne még javítani! Zenetörténet-óráidon is mindig megragadtad az alkalmat, hogy egy-egy műalkotás apropóján elmondj valami fontosat a nagybetűs Életről, hiszen neveltél is bennünket, nemcsak tanítottál.

Korábban többször köszöntöttelek kerek születésnapodon. Utoljára akkor, amikor 90 lettél. Akkor is oldalakon keresztül írtam le és a rektori tanácsteremben hosszan olvastam fel, hogy mennyi mindent köszönhetünk Neked, de teljeskörűen ezt biztosan nem lehet leírni. Idén márciusban, a 92. születésnapodon a kórházban ünnepeltünk Téged. Két napra rá megint bementem Hozzád. Amikor elköszöntünk egymástól, és elindultam, az ajtóból még visszanéztem. Te is figyeltél engem, integettél, mosolyogtál. Őrzöm magamban ezt a szeretetteljes pillantást. Látod, egyvalamit mégsem tanítottál meg: azt, hogy hogyan legyünk mi itt Nélküled. Sokan fogunk odaképzelni a Zeneakadémia tanári páholyának első sorába, ahogyan álladat letámasztva, teljes odaadással figyeled a zenét. Most már az égi muzsikát hallgatod, és finom humoroddal azokkal a nagy szellemekkel társalogsz, akiket Általad ismerhettünk és szerethettünk meg.

Köszönök, köszönünk mindent.

Solymosi-Tari Emőke