Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságom ellenére születésemtől a sírig szívemben és érzéseimben magyar maradjak, és ennek megfelelően odaadóan elő kívánjam mozdítani a magyar zenekultúra ügyét.

Liszt Augusz Antalnak
Halász Ferenc

Halász Ferenc

Győr, 1930. január 27. – Budapest, 1994. december 15.

Művész-tanárok uralják a zeneoktatás legmagasabb szintű intézményeit szerte a világon. Velük szemben látszólag hátrányosabb helyzetben vannak azok a zenepedagógusok, akinek életéből hiányzik a koncertszereplés lehetősége, a pódiumrutin megtapasztalása. Mégis, mindenütt megtalálhatók az olyan nagy tanáregyéniségek is, akiket nem mintegy mellékesen kifejtett oktatói tevékeny- ségük alapján, hanem kizárólag tanítványaikon keresztül ismerhetünk meg. Rendszerint olyasmit tudnak ők a hangszerjáték módszertanáról, a zenei képességek kifejlődésének fiziológiás és lélektani folyamatairól, aminek elsajátítására nemigen jut idejük aktívan hangversenyező kollégáiknak. Csak a hegedűoktatás területét nézve közéjük tartozott a közelmúltban például Jurij Jankelevics Moszkvában vagy Ivan Galamian New Yorkban – s ilyen volt a Zeneakadémián több mint három évtizeden át tanító Halász Ferenc is.
 
1930-ban született Győrben. A helyi zeneiskolában megkezdett tanulmányai után 1946-ban került a Zeneakadémiára, Gábriel Ferenc osztályába, majd Zathureczky Ede tanítványaként végzett 1953-ban. Kezdettől elsősorban a hegedűtanítás kérdései vonzották. Végigjárta a „szamárlétrát": 1954 és 1959 között a Fővárosi Zeneiskola Szervezet VI. kerületi és újpesti iskolájában tanított alapfokon, 1959-től a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában a középfokú oktatás problémáival ismerkedett, majd 1962-től 1994-ben bekövetkezett haláláig a Zeneakadémia tanára volt. De nem maradt hűtlen a fiatalabb korosztályokhoz sem: miközben intenzíven foglalkozott a Különleges Tehetségek Iskolájának korán a hivatásos zenélés mellett elkötelezett növendékeivel, folyamatosan tanított a „Konziban" is, amelynek 1972 és 1981 között – egy év megszakítással – igazgatója is volt. Itt törekvéseinek középpontjában a pályára való zavartalan felkészülés körülményeinek megteremtése mellett a közismereti és zenei tárgyak „kibékítése", a művelt muzsikus és művelt ember egységének ideálja állt.
 
Hegedűpedagógiai tudását Rados Dezső és Rozgonyi Ágnes mellett alapozta meg, amelyre az 1970-es évektől ráépültek a moszkvai iskolával kialakult együttműködésből leszűrt tapasztalatok, különösen a Volodar Petrovics Bronyinnal folytatott gyakori konzultációk. Élete utolsó évtizedében Fenyves Loránddal való szoros kapcsolata hatott rá, akiben felismerte a művészi és tanári tevékenység kivételesen kiegyensúlyozott kettősségét. Tanításának alapját a kikezdhetetlenül szilárd és a gyakorlatba is könnyen átültethető módszertani ismeretek jelentették. Egyedülálló mélységben ismerte a hegedűjáték élettani feltételeit, de pontosan tudta azt is, milyen lépésekben, milyen tanulási folyamatok révén lehet ezeket elsajátítani. Rövid távú kurzusokon páratlan diagnosztaként ismerte fel az eléje kerülő növendékek hangszerkezelési problémáit, és olyan azonnal ható recepteket kínált, amelyek nyomán valóságos „varázsló" hírében állt. Tanításának rendszerezettségét azonban csak azok a tanítványai ismerhették meg, akik éveken keresztül követhették nyomon saját hegedülésük fokozatos felépülését, a zenei kérdések megoldásához kapott, mindig nagyon tárgyszerű instrukciók egymásra rétegződő hatását. És eközben nemcsak hegedülni tanultak tőle, hanem ennél sokat többet is: gondolkodni.
 
A hazai viszonyok ismeretében nem meglepő, hogy a Halász-osztályok nem lehettek kizárólag válogatott tehetségekből álló zseniképzők. Sorolhatnánk ugyan szólista pályán vagy kamara-muzsikusként elismert, nemegyszer nemzetközi rangot kivívott tanítványait, mint például Bálint Mária, Éder Pál, Ligeti András, Takács Nagy Gábor, vagy Szabadi Vilmos, de legalább ennyire fontos, hogy minden jelentős zenekarunkban ott ül számos tanítványa, akik az ország zenekari kultúrájának fenntartásában játszanak nagy szerepet. És talán még ennél is jelentősebb, amit az egész magyar hegedűoktatásért tett, nemcsak a módszertan és a gyakorlati tanítás felügyeletével, hanem az iskolarendszer egészét átfogó tanár-továbbképzéseken keresztül is, amelyeken elméleti előadások és bemutató órák szerves összekapcsolásával hívta fel a figyelmet e két terület elválaszthatatlan összefonódására.
 
Elméleti érdeklődésű, de nagyon is gyakorlati gondolkodású ember volt, akit mindig elsősorban a tudás alkalmazhatósága foglalkoztatott. A helyes metodika elvezet a helyes hangszerkezeléshez, erre pedig egyesegyedül azért van szükség, hogy utat találjunk a helyes, vagyis technikai akadályoktól nem korlátozott zenéléshez – vallotta. Nem volt híve a tekintélyelvű pedagógiának, mégis óriási tekintélye volt, amiben a tudása iránti tisztelet összefonódott a nyitott, ám mégis szinte konzervatívan következetes személyiség erőteljes hatásával.
 
Halász Péter