Gergely Ferenc

Budapest, 1914. szeptember 10 – Budapest, 1998. március 18.
Gergely Ferenc (Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye - Czech Attila fotó) Nehéz írni olyan emberekről, akiket nem tudunk skatulyába zárni. Huszonhárom éves voltam, amikor elkezdtem nála orgonát tanulni – nem tudnám elképzelni, hogy úgy tudnék egy épp kezdőt bíztatni, mint ő tette velem is annakidején. Két-hetente mentem hozzá, hol ebbe a templomba az esti mise után, hol egy másikba. Egyidejűleg több templomban is játszott, a Ferenceseknél majd 70 évig. Később mesélte, sokáig a Dohány utcai zsinagógában is volt orgonista. Hogy el ne késsek, sokszor végighallgattam játékát. Mivel 15 éves korom óta én is játszom templomban, minden ének ismerős volt, de másként, irigylésre méltóan szépen szóltak a dallamok. Élmény volt hallgatni harmonizálását, ösztönzőleg hatott újragondolni az elfáradt kottajátszást. Csodáltam töretlen optimizmusát, főleg miután foszlányokban értesültem családi hátteréről. Tragédiák és szüntelen fájó körülmények között élt. Egyedül felesége jelentette a biztos pontot. A legtöbb ember bizonnyal föladta, elfásult, felőrlődött volna. Nem láthatunk a másik ember lelkébe, szívébe, de nála okként és magyarázatként sok „Írás-béli" mondat felelhet meg: „...ne aggódjatok, az ég madarai..." Néha olyannak tűnt, mint egy ódivatú, anakronisztikus figura. Ahogy a nőknek mindig kezet csókolt, ahogy soha senkire sértő megjegyzést nem tett, elesettségében is vigasz volt minden apró-cseprő ügyben bánatos ember számára. Nem sok lépés, de talán egyetlen sem választotta el tanítványaitól. Valahol gyermek maradt szívében, aki mindig hisz a másik emberben lakozó jóban, s könnyen felejti el a bántót és rosszat. Ő az összebékítés embere volt – sokak szerint nem állt ki igazán keményen semmiért – de tőle minden sarkított és egyféle igazság messze volt. Tanárként is ezt csinálta: megmutatott többféle utat, lehetőséget és megoldást, és rábízta a diákra a választást. (Ezt talán tanárától, Zalánfytól „örökölte", akinek 1933-36 és 1938-41 közt volt növendéke a Zeneakadémián.)
 
Hosszú életében sokat változott a zenei és előadói ízlés. Érdekelte minden újdonság, hatvanon túl is elment Belgiumba egy nála nem sokkal idősebb kollégától a nyugaton már régóta elterjedt új előadói stílust meghallgatni. Gyakran emlegette: „Diákjaimtól is tanulok". Húszévi ismeretségünk alatt többször hallottam játszani. Talán túl nehéz műsorokat tűzött ki. Csodáltuk, vajon mikor gyakorolhatott rájuk? Nem a koncertterem volt az ő világa. Ahhoz, hogy sokáig jó szinten a pódiumon legyen, nem kevés önzésre lett volna szükség. Állandóan nemet mondani minden zavaró mozzanatra, segítségre szoruló kéznek. Ő ezt nem tudott, és nem is akart senkit visszautasítani. Az ő világa a pillanat ihlete, az improvizáció volt. Líra, energia, minden megfért egymás mellett. Megtestesítője az igazi templomi orgonista személyiségének: alázat és szakmai nagyszerűség. Büszkén fogadta a nálunk pejoratív értelemben használt „kántor" megnevezést. Rossz szeme, bizonytalan járása ellenére fáradhatatlanul rótta köreit: a tanítás, istentiszteleti szolgálat és a családi gondok háromszögét. Naponta feltűnt a főiskolán, akár volt órája, akár nem. Persze neki minden nap volt órája, a legmesszebbmenőkig alkalmazkodott diákjai óhajaihoz – csak a misékre odaérjen. Se szeri, se száma azoknak, akik valahogy Gergely-tanítványoknak hívhatják magukat, nem csak a Zeneakadémiáról. Mindenkire szakított időt, minden növendékhangversenyen ott ült a közönség soraiban, szó nélkül odaállt a koncerteken regisztrálni, ha kérték rá. És mindenkihez volt jó szava, bíztatása.
 
Mit tanulhattunk tőle? Legfőképpen a zene, a zenélés, az istentiszteleti szolgálat szeretetét, az egyéni alkotó elképzelés létjogosultságát. A hivatás állhatatosságát, a kollégák megbecsülését. Persze „szakmát" is , a hogyant, de ezek az idő múlásával kicsit átértékelődnek – azonban nem volt olyan ajánlása, amit meg kellett volna tagadnunk. Régebben végzett tanítványait figyelemmel követte és örült, ha valaki a „jó úton járt". Lenyűgöző volt a hangszer irodalmának alapos ismerete. A módszertan órák során kiderült, a manapság újra felfedezett „kismesterek" szinte mindegyikétől játszott és ismert műveket. Félelmetes memóriával idézte fel több száz hangszer sajátosságát. Ízlésvilága talán a francia szellemhez állt közelebb. Maga is sok szempontból hasonlított Cesar Franckra , akit éppúgy kedvesen „bácsiztak" tanítványai. Lelkes Reger játékos és kedvelő is volt egy személyben. Személyes kapcsolatban állt a nagy „legendákkal": Messiaennel, Duprével. Európa szinte minden jelentős orgonistatanára barátjának nevezhette őt barátságos, szellemes és szórakoztató természete miatt. Napjaink forgatagában, erőszakossá vált világában néha azt mondhatnánk: ilyen ember talán nincs is. Akik ismertük őt, mondhatjuk, ő ilyen volt, élte és mutatta az evangéliumi szeretetet.
 
Ruppert István

Notable alumni

Motto

Virtual Tour

Kodály Institute

Liszt Museum

Library