Jandó Jenő zongoraestje A Zeneakadémia saját szervezésű programja

Jandó Jenő egyik mesterkurzusától megittasult hangulatban – réges-régi német regények lázas és rajongó hangját idézve – jegyezte fel a krónikás: „a balladák jellegzetesen brahmsi, tömör és sűrű szövete, a hangzás sötét mélysége bensőséges, költői életre kelt keze alatt. Schubert szonátájának nyitótétele grandiozitásával, világos formálásával nyűgözött le. A negyedik tétel szélsebes galopp-ritmusa már első pillanatban lebilincselte a hallgatót, hogy azután lélegzetvételt sem engedve száguldjon végig a hangnemi-harmóniai labirintus romantikus világán”. Felkavaró élményre számítsunk hát, különösen akkor, ha mindez „az ébenfa sötét ragyogását idéző, magvas és zengő, de sohasem kemény” hangszínnel és olyan „pianisztikus mindentudással” társul, „melyben szinte nyoma sincs már a felszínes csillogásnak”. A koncert nyitószáma a maga nemében egyedülálló a beethoveni életműben. A monumentális variációsorozatban ugyanis a szerzőre kevéssé jellemző barokk variációs-technika elevenedik fel. Talán őt magát is meglepte, hogy a darab milyen nagy népszerűségre tett szert; azon pedig végképp csodálkozott volna, ha megtudja, hogy a későbbi zeneszerző generáció kiválóságai – például Mendelssohn vagy Brahms – mennyire lelkesen tanulmányozták a művet.