Az újjáépítés kalandja

„Budapest első vasbeton középülete tömege ellenére tartószerkezeti szempontból meglepően filigrán alkotás, tervezője nem hagyott benne többszörös tartalékot, ennek ellenére nem találtunk egyetlen, a statikai tervezésre visszavezethető állapotromlást sem” – vág az eredetileg dölyfös neobarokknak tervezett, az utókor szerencséjére végül szecessziósnak megépült Liszt Ferenc téri palota rekonstrukciós munkálatainak ismertetésbe Lakatos Gergely főmérnök. A kivitelezést a kezdetektől koordináló szakember szerint a terveket jegyző Zielinski Szilárd mai szemmel különösen figyelemre méltó pontossággal számolt, és nem vaskos túlbiztosításban gondolkodott.

A vasbetonépítészet magyarországi úttörőjének pályáját közlekedési és közmű építmények (köztük az 1869-ben átadott Városligeti híd) jellemezték, így számára a biztonság mellett a takarékosság is jelentős szempont volt. Előéletének tudható be, hogy a Zeneakadémia tartószerkezeti megoldásaiban több híd is felfedezhető, az épület tetőszerkezetét pedig klasszikus ácsfogásokkal, de betonból és betonacélból készült gerendákkal és kötésekkel oldotta meg. A zenepalota váza azért számít még ma is mérnöki bravúrnak, mert annak idején sem betonkeverő gépek, sem pedig nagyteljesítményű betonpumpák nem álltak rendelkezésre – a statikai szilárdságot precízen számító, majd' minden eshetőséget modellező, nagy teljesítményű számítógépekről nem is beszélve. Zielinski csak a szakmai argóban „szőrösnek" nevezett, egyszerű épületasztalosi deszkákból ácsolt zsaluzattal, az alapmatériát lovas kocsikkal a helyszínre szállító, s ott kézzel bekeverő szakmunkával kalkulálhatott.

A rekonstrukció kivitelezésének a hosszas előkészítés után 2011-ben nekiveselkedő szakemberek csupán a több tonnás Liszt-szobrot tartó főhomlokzat belső oldalán végigfutó repedésekben és az épületszárny tetőszerkezetén eszközölt korábbi javításokban találkoztak tartószerkezeti problémákkal. „A repedés oka egy korábbi víziközmű-meghibásodás lehetett, a tetőszerkezet állagromlásához pedig – a kezdeti elégtelen vízszigetelésen túl – háborús sérülések is hozzájárultak" – mondja Lakatos Gergely. A kivitelezést megelőző – hazánkban példátlan részletezettségű – tartószerkezeti kutatások alapján a rekonstrukció a korabeli szerkezetek rehabilitálásán túl kitért azon elemekre is, amelyek problémái korábban szabad szemmel láthatatlanok voltak, de a mai, európai uniós szabványokon alapuló számítások szerint már nem megfelelőek. Ezért az épület javarészt rejtett tartószerkezete is megújult, a teljes alapozással együtt. Ugyanakkor, teszi hozzá a főmérnök, tartószerkezeti okokra visszavezethető, alapvető konstrukciós hiátussal a kivitelezőknek nem kellett szembesülniük.

Az épület belső tereinek szerkesztése, funkcionális kialakítása – különösen a közönség által kevéssé ismert alagsori és a második emelet fölötti szinteken – jelentős feladat elé állította Magyari Éva, Pazár Béla és Potzner Ferenc építésztervezőket. Ezeken a területeken ugyanis már az 1910-es években az épület átadását követően át- és beépítésekre kerítettek sort – a Liszt Ferenc által alapított felsőoktatási intézmény rohamosan bővült, a növendékek száma robbanásszerűen nőtt, egyre több tanteremre, a könyvtári gyarapodás miatt pedig raktárakra volt szükség. Az oktatás oltárán elsők közt áldozták fel a szolgálati lakásokat, még a mindenkori igazgató első emeleti nagypolgári rezidenciáját is.

Az 1930-as évektől szisztematikusnak nevezhető átalakítások az 1950–1960-as években teljesedtek ki. Korszerűtlen anyagok és barkács megoldások bevetésével a kezdetben zsinórpadlással, vasfüggönnyel, zenekari árokkal rendelkező Kisterem szenvedte el a legjelentősebb, a funkcionalitást is korlátozó károkat. A kistermi zenekari árok és az alsószínpad helyére raktárak kerültek, a zsinórpadlást pedig tantermekre osztották fel. A káros akusztikai hatások ellensúlyozása érdekében ebben az időben applikáltak a terembe egy hangvető kagylót, amely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt, végképp lerombolta a terem korábbi presztízsét. (Ettől fogva számított, hogy valakit „nagytermi", vagy „kistermi" művészként aposztrofáltak-e.)

A szerkezetek megerősítéséhez, az új épületvillamossági és -gépészeti technológiák elbújtatásához néhány helyen el kellett bontani az épület meglévő részeit. Mint Lakatos Gergely mondja, ezek főleg az épület vázát alkotó téglafalazatok és födémszakaszok voltak. Az új szerkezetek az eredeti műemléki burkolatok és belsőépítészeti megoldások megtartásával készültek el. A Király utcai és a Dohnányi utcai épületszárnyak – az 1970-es években elkészült tetőtér-beépítéssel érintett – vasbeton-szerkezeteinek elbontása is elkerülhetetlen volt a teljes értékű hasznosításhoz.

„A közönségforgalmi terek bővítése érdekében a két udvart újraértelmezve hasznosítottuk. A Király utcai többszintes belső udvar földszintjén napközben az oktatást, este a nagytermet kiszolgáló büféteret alakítottunk ki" – folytatja a főmérnök. A közönség kényelmét a Dohnányi utcai oldal udvarához kapcsolódó új lift is könnyíti. Mindkét udvar padlójába járható üvegelemek kerültek, ezzel természetes fényt kap a Király utcai oldalon az alsóbb szinten elhelyezkedő zenekari öltöző, a Dohnányi utcai oldalon pedig a könyvtár.

A hangversenytermek klimatizálása is komoly kihívásnak bizonyult. „A Zeneakadémia nagytermének szellőztetését a belső udvarokon és az azokhoz csatlakozó épített légcsatornák természetes légáramlásán túl eredetileg két, az oldalerkélyek padlástereibe épített nagyméretű ventillátor biztosította, amelyek a forgás irányától függően vagy elszívták, vagy befújták a levegőt. A beáramló levegőt télen a padlástéri radiátorok melegítették. A ventillátorok zaja miatt a gépi szellőzés azonban előadások és próbák alatt nem volt használható, így rengeteg kritika érte a rendszert” – ismerteti a sokáig működő megoldást Lakatos Gergely. A levegő a babérlevél-díszes mennyezetbe rejtett, kör alakú nyílásokon át áramlott. A pincében hasonlóan működő fűtőkamrák kaptak helyet, a levegő az akkor még beépítetlen udvarokról, a fűtőkamrákon keresztül a falakban lévő kürtőkön át jutott be, a karzatok alatt stukkókból kialakított légterelőkben, szakszóval holkerekben terült szét és a hajlított díszrácsokon át áramlott a terembe.

„Csak a rendszeres hangversenyek elmaradását követően tapasztalhattuk, hogy a Nagyterem rendszere önmagában képtelen kifűteni a mintegy 7500 légköbméteres teret. Azonnal érthetővé váltak az irattárból előkerült, már a megnyitás utáni években is a fűtési hiányosságokat felpanaszoló észrevételek. Döbbenten tapasztaltuk, hogy a helyzet megoldásában csak az egyre gyakoribb nyilvános hangversenyek hoztak megoldást, mivel a teremben helyet foglaló közönség jelentősen hozzájárult a temperáláshoz” – avat be a tervezési időszak egyik felismerésébe a főmérnök. Az eredeti kialakításnak nyáron hűtő hatása is volt, mivel az árnyékban lévő udvarok mélyén mindig hűvösebb volt a levegő. A közönség jelenlétével ugyanakkor ez a hatás jelentősen csökkent, amelyet a levéltári kutatásokban az orgona temperálásának egyre markánsabban felmerülő igénye is igazolt.

A hangversenyterem klimatizálásához végül a tradicionális, történeti európai termek szolgáltak mintául. Ahogy a többi patinás helyszínen, úgy Budapesten is az eredeti megoldás bizonyult a legjobbnak és leginkább kivitelezhetőnek: a temperált, friss levegő a mennyezeten át lép be a térbe és a padlószintek közelében távozik, nem pedig a mai mozikban és koncerttermekben alkalmazott, kellemetlen hidegérzetet és porfelverődést kiváltó fordított módon. Ezzel egyébiránt a Nagyterem pazar akusztikája is megmaradt, hiszen nem kellett az összhatásban szerepet játszó, speciális üregek fölött húzódó padló felületét áttörésekkel megbontani.

Az elmúlt évszázadban feltételezhetően ideológiai okok miatt átfestett falak díszítése az alapos restaurátori kutatómunka eredményeként nyerte vissza eredeti állapotát. Megújult pompájával a Nagyterem Apollón tekintélyt parancsoló szentélyévé vált, míg a Kisterem eddig rejtett, gazdag szecessziós díszítésével vidám, de méltó társsá lépett elő. Az eredetileg alkalmazott megoldásokhoz híven a díszítőfestő-restaurátorok a helyreállított külterekben valódi aranyfüstöt használtak, a rendkívül részletgazdag enteriőrökben pedig magas réztartalmú, úgynevezett metálozással érték el az aranyhatást. A falikárpitok, drapériák szintén az 1907-es pompát hivatottak visszahozni. A rekonstrukció eredménye a külcsín és a belbecs összhatásában méltán pályázhatna a legrangosabb nemzetközi örökségvédelmi díjak bármelyikére – a zenerajongó nagyérdemű legnagyobb megelégedésére.