Bach csellószvitjei Perényi Miklós előadásában II. A Zeneakadémia saját szervezésű programja

Kevés megrendítőbb élmény van annál, mint a Zeneakadémia varázslatos atmoszférájú Nagytermében Perényi Miklós csellóhangjába burkoltan tölteni másfél órát. November végén két alkalommal is ebben lehet részünk, mivel húsz év után Perényi újra eljátssza két koncerten Johann Sebastian Bach hat csellószvitjét. A sorozatot, amelyet szerzője a hat szólóhegedű-mű folytatásának szánt, s amelynek egyes tételeiben a legemberibb hangú vonós hangszer révén, túlnyomórészt egyetlen szólamból épít fel egy teljes szellemi univerzumot. Nincs az az emberi érzelem, amely ne jelenne meg ezekben a művekben a passiók végtelen fájdalmától a concertók száguldó öröméig. És aligha van csellista, aki képes elragadóbban játszani ezeket a műveket, mint Perényi Miklós. A hallgató úgy érezheti, hogy nincsen hang, amely mögött Perényi ne volna teljes mértékben jelen egész személyiségével, amely ne úgy szólalna meg, ahogyan „meg kell szólalnia”. Folyamatos feszültségben tartja és egy pillanatra sem engedi el a hallgatót. Tekintet nélkül a közönségre, a sikerre, az utókorra, mintha egyetlen célt tartana szem előtt: behatolni a zene legrejtettebb régióiba. A csellószviteket a modern világ számára felfedező Pablo Casals írta egy alkalommal a következőket, s alighanem Perényi is egyetért vele: „Bach örökkévaló, és senki, de senki nem fogja nagyságát, mélységét, és sokszínűségét valaha is elérni. Ő a zene istene, mindannak képe, amiről én a zenében álmodom, mindaz, amit a zenében elmondhatok. Bach a legjobb barátom.”