Zuglói Filharmónia A Zeneakadémia saját szervezésű programja

A vízimanó a cseh mesevilág jellegzetes alakja, aki nem éppen a jóindulatáról nevezetes: amerre jár, bajt kever, nagy tréfacsináló vagy éppen gonosz alakban tűnik fel. Antonín Dvořak cseh romantikus zeneszerző ez utóbbi tulajdonságát emelte ki talán legtragikusabb szimfonikus költeményében, melyet K. J. Erben népi ihletésű balladája nyomán 1896-ban komponált: a vízimanó itt egy gonosz kobold, a víz alatti világ rettegett és kegyetlen uralkodója, aki a fuldoklók lelkét egy felfordított teáscsészében felfogja és víz alatti várába hurcolja. „Tele van szomorúsággal és sajnálattal” - írta egyik életrajzírója Edward Elgar csellóversenyéről, amelyben sok igazság van: a mű komponálása előtt befejeződött I. világháború igen mélyen érintette hazáját nagyon szerető, humanista gondolkodású angol szerzőt. Schumannban II. szimfóniája komponálása idején, 1845-ben tudatosodott gyógyíthatatlan idegbetegsége. Testi és lelki fájdalmak kínozták: állandó hallucinációk, idegesség, álmatlanság és kedély-hullámzások bénították alkotóerejét. Ő maga írta barátjának, Mendelssohnnak, hogy napok óta trombiták és dobok szólnak a fejében – a trombiták C-ben -, nem tudja, mi lesz ebből. Ugyanakkor az emberi lét legnagyobb problémái foglalkoztatták: a szenvedélyek, a fájdalmak, a lét titka, értelme, célja. Mindezt zenében szerette volna kifejezni, ez megmagyarázza a darab pátoszos hangvételét is. Mindemellett – kortársaihoz hasonlóan – rá is felszabadító erővel hatott J. S. Bach műveinek (újra)felfedezése, műveinek elemzése, valamint hangzás- és formavilágának integrálási lehetősége saját alkotásaiba.