Bretz Gábor és Dragony Tímea kapta idén a Bartók–Pásztory-díjat
A Zeneakadémia vezetősége a hagyománynak megfelelően március 25-én megkoszorúzta Bartók Béla sírját, majd a Bartók–Pásztory-díj kuratóriuma átadta az idei elismeréseket, amellyel Bretz Gábor operaénekest és Dragony Tímea zeneszerzőt tüntették ki.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem minden évben Bartók Béla születésnapján hozza nyilvánosságra a Bartók–Pásztory-díjjal kitüntetett két művész – egy előadóművész és egy komponista – nevét. Az elismerést a zongoraművész-zeneszerző özvegye, Pásztory Ditta alapította végrendeletében, 1984 óta minden esztendőben olyan, kimagasló tevékenységet végző magyar művészek kaphatják meg, akik munkásságukkal jelentősen hozzájárultak a hazai zenei élet fejlődéséhez, a bartóki szellemiség megőrzéséhez.
A kitüntetettekről határozó kuratórium elnöke a Zeneakadémia mindenkori rektora, jelenleg Dr. Vigh Andrea Liszt- és Prima-díjas hárfaművész, érdemes művész, tagjai pedig az intézmény neves oktatói.
Bretz Gábor a mai klasszikus zenei élet vezető basszbaritonja, nemcsak hazájában, hanem a külföldi opera- és koncertéletben egyaránt – írja laudációjában Meláth Andrea operaénekes, az Ének Tanszék vezetője. Mint hangsúlyozza, a kitüntetett repertoárja a zenetörténeti stílusirányzatok teljességét felöleli Monteverditől napjainkig, és számos külföldi operaház színpadán bizonyított egyedülálló karakterével, személyiségének természetességével. „A Kékszakállú herceg vára címszerepét 2007 óta énekli, magam is több alkalommal lehettem Juditként partnere Svédországban, Finnországban és hazai színpadokon egyaránt” – utal Bartók zenéje iránti elkötelezettségére. Hozzáteszi: a Zeneakadémia ének főtárgytanáraként Bretz Gábor nemcsak technikai tudásra, hanem a pálya nemzetköziségére is neveli diákjait, hiteles példával előttük járva. „Egyetemi tanulmányaink óta ismerem Gábort, a legnagyobb tiszteletem bírhatja a sikeres pályájáért, mégis számomra az a legnagyobb laudáció az a természetesség, amellyel hét gyermekét neveli feleségével együtt. Biztos vagyok benne, hogy a családi háttér nem kis mértékben járult hozzá a művészi életpályához” – írja Meláth Andrea.
Dragony Tímea különös érzékenységgel ír nagy apparátusú, míves alkotásokat, amelyek a szélesebb közönség számára is könnyen befogadhatók, kompozíciói gyakran hallhatók, neves szólisták és vezető szimfonikus, valamint kamarazenekarok széles körben játsszák őket – méltatja a díjazottat Bella Máté komponista, a Zeneszerzés Tanszék adjunktusa. „Zenéjének lírája az európai hagyományból táplálkozik, de nem helyezhető más kor kulisszái közé. Kompozícióiban a harmóniák iránt különösen elkötelezett szerző gondolkodásmódja rajzolódik ki, aki a tonalitás talajából építi fel saját, senkivel össze nem téveszthető zenei világát. Grandiózus alkotásait mindig biztos forma- és arányérzékkel komponálja meg, dús hangszerelései és invenciózus témái mutatják meg sokszínű, de mégis egyetemes zenei gondolatait” – mutat rá. Arra is kitér a laudációban, hogy Dragony Tímea több mint 35 kamaraművének szignifikáns hangszere a zongora, ezért kamaraműveinek ősbemutatóinál előadóként is aktívan vállal szerepet. Zeneszerzői és előadói pályája mellett pedig komplex zenepedagógiai munkát folytat a szolfézs, zeneelmélet és zeneirodalom oktatása területén: e céllal írt művei szintén kiemelkedő jelentőséggel bírnak, mivel bemutatják korunk kortárs zenéjét a legfiatalabb hangszeres generációnak – írja Bella Máté.
Bretz Gábor (fotó: Opera/Kummer János) és Dragony Tímea (fotó: Artisjus/Labancz Viktória)
Bretz Gábor 1974-ben született, egyetemi tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végezte Sziklai Erikánál és Sólyom-Nagy Sándornál, 2004-ben diplomázott. A következő évben megnyerte az athéni Maria Callas Énekverseny Nagydíját. Repertoárja a barokktól a kortárs zenéig ível, fellépett többek közt a New York-i Metropolitanben, a Londoni Royal Opera House-ban, valamint München, Berlin, Hamburg, Bécs, Tokió rangos színpadain is, a neves karmesterek sorában, akikkel dolgozott, szerepel Daniel Barenboim, Gustavo Dudamel, Daniele Gatti, Valerij Gergiev és Esa-Pekka Salonen is. A Magyar Állami Operaház állandó fellépője, ahol a 2012–2013-as évadban Kamaraénekes címmel jutalmazták munkáját és tehetségét. 2013-ban Liszt-díjat, 2020-ban Érdemes Művész címet, 2022- ben Székely Mihály-díjat kapott.
Dragony Tímea 1976-ban született, a Zeneakadémia zeneszerzés szakán 2002-ben diplomázott Orbán György osztályában. Számos nemzetközi kurzuson vett részt Magyarországon és külföldön egyaránt, ahol olyan jelentős alkotókkal dolgozott együtt, mint Cristobal Hallfter, Eötvös Péter, Michael Jarell, Johannes Kretz vagy Manfred Trojan. Művei rendszeresen elhangzanak hazai kortárs zenei fesztiválokon. Háromszor részesült Kodály Zoltán Alkotói ösztöndíjban, 2021-ben pedig elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia három évre szóló alkotói ösztöndíját. Jelentős sikereket ért el hazai és nemzetközi zeneszerzőversenyeken: 2020-ban a Müpa zeneműpályázatán díjazásban részesült Bifrost – „A híd” című műve, 2021-ben elnyerte a North American Virtuoso International Music Competition aranyérmét Crann Bethadh című szimfonikus költeményéért, 2022-ben a 8. Vienna International Composer Competition első díját kapta Onyx című zenekari művéért, ugyanezen évben Artisjus-díjat kapott az Év Komolyzenei műve kategóriában To a Skylark című kompozíciójáért. Szimfonikus zenekari és kamarazenei műveit rendszeresen megszólaltatják jelentős hazai zenekarok.
Az ünnepélyes díjátadót megelőzően koszorút helyezett el a Farkasréti temetőben, Bartók Béla síremlékénél a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem vezetősége és az elismerésről döntő kuratórium tagjai. Az eseményen a Népzene Tanszék hallgatója, Balogh Marianna énekelt Bartók által gyűjtött népdalokat. Emlékbeszédet tartott Vikárius László, a Zeneakadémia egyetemi tanára, az ELKH BTK Zenetudományi Intézet Bartók Archívumának vezetője, ez az alábbiakban olvasható.
Bartók és Budapest
Megemlékezés Bartók Béla sírjánál születésének 142. évfordulóján
Bartók – mint Önéletrajzában hangsúlyozza – Dohnányi tanácsára jött Budapestre tanulni. Édesanyja elbeszéléséből ugyancsak tudjuk, hogy a Pozsonyhoz közeli Bécsben sikeres meghallgatáson volt már túl, amikor mégis a fiatal Magyar Királyi Zeneakadémia mellett döntöttek. E sorsdöntő választás nélkül nehezen fejlődött volna azzá a zeneszerzővé, akivé lett. Bár többször is fölmerült, hogy elhagyja a várost és az országot, s 1940-ben elszánta magát, hogy a még időben – éleslátóan – felismert teljesen reménytelen helyzetben – átmenetileg – a lehetőségek országába, Amerikába költözzön, ezt is azért tette, hogy befejezhesse, s megjelentethesse kelet-európai népzenei gyűjtéseinek közreadását.
Budapesthez tartozását – szimbolikusan is, mintegy hivatalosan is – megerősítette a főváros 50 éves jubileumára rendezett ünnepi hangverseny. 1923-ban, épp száz esztendeje, Dohnányitól, Bartóktól, Kodálytól rendelt a város vezetése új kompozíciót erre az ünnepi alkalomra. Ha akkor ő maga elsősorban Kodály 50. zsoltár címmel elhangzott Psalmus hungaricusát ünnepelte is (és ajánlotta közös bécsi kiadójuk figyelmébe külföldi előadások számára), az ő titkokat rejtő, mégis kinyilatkoztatásszerű mesterműve, a Tánc-suite lett első nagy nemzetközi sikert aratott modern zenekari műve.
Amikor Bartók 1881-ben, 142 évvel ezelőtt megszületett, az ország fővárosát még csak nyolc éve nevezték hivatalosan Budapestnek. Az idén 150 éves nagyváros modern európai története együtt bontakozott ki annak a nemzedéknek az életével. Nem véletlen, hogy a zeneszerző életében jelentős szerepet játszó intézmények egy része, mint az 1875-ben alapított Zeneakadémia vagy az 1884-ben megnyitott Operaház ugyancsak az ő születése körül jött létre. Liszt maga éppen 1881-ben költözhetett a Zeneakadémia akkor nemrégiben elkészült Vörösmarty utcai épületébe. Ha elolvassuk a Pozsonyból érkezett 18 éves zongoraművész-zeneszerző jelölt édesanyjának írott első beszámolóját fővárosi élményeiről (bolyongásáról a Városligetben, fölfedezéséről, hogy olcsóbban lehet utazni a „földfeletti vasúttal”), valamit megérezhetünk belőle, milyen élmény lehetett a fiatalembernek azt a fejlődő modern fővárost fölfedeznie. A Zenepalota, a Zeneakadémia Liszt Ferenc téri épületének megnyitása pedig Bartók tanári működésének kezdetével esett egybe.
Bartók Budapesthez fűződő viszonya azonban jóval összetettebb – és fordulatosabb – volt ennél. A főváros nemcsak környezetet és működési területet jelentett a számára. A zeneszerző nagy visszavonulásai mindig Budapestnek szóltak, az 1910-es években éppúgy, mint az 1930-as évek első felében. Az Új Magyar Zene-Egyesület iránti csekély érdeklődés, A kékszakállú herceg vára pályázati és operaházi visszautasítása miatt úgy döntött: „Nyilvános szerepléssel egy térre szorítkozom: zenefolklore terén folytatott kutatásaim érdekében semmiféle lépést nem sajnálok! Itt erre szükség van, máskép nem érhető el semmi, míg komponáláshoz nem szükséges se elismerés, se nyilvános előadás.” A fiatal zeneszerző Zágon Géza Vilmossal tudatta ezt. S valóban, 1912 és 1917 között egyáltalán nem lépett föl a fővárosban. Két évtizeddel később, 1931 januárját követően ismét több mint három éven át nem vállalt nyilvános szereplést Budapesten.
„Kedves Barátom!” – írta Bartók a keveseknek fenntartott bizalmas megszólítással egyik levelét Szigeti József hegedűművésznek 1935 augusztusában közös koncertjük műsorával kapcsolatban: „Ne haragudj, hogy levélben is nem-et mondok, de igazán nem lehet, Budapesten én nem játszom, nem játszhatom saját műveimet. Ennek megvan ezer és egy oka.” Majd pedig így magyarázta: „Persze hogy külföldön sincs semmi értelme, hogy saját műveimet játsszam, de ott megteszem, akárhogy is viselkednek ott velük szemben, ez végeredményben mindegy nekem, semmi közöm a külföldhöz. De Budapesttől mást várok el, mint amit kapok — és ezt nem tudom máskép elviselni, mint ha teljesen visszahúzódom.”
Milyen különös a megfogalmazás ebben a fontos „document humain”-ben, ahogy Szigeti maga utalt rá utóbb: „Budapesttől mást várok el, mint amit kapok”. S a kifejezés, „levélben is nem-et mondok”, mintha egyenesen az 1930-ban komponált Cantata profana nagy visszautasítását visszhangozná. Azt a hitvallását tartalmazó művet, melyet addig mindössze egyszer adtak elő – s nem Budapesten, hanem Londonban. Több mint egy évnek kellett még eltelnie, hogy a Cantata végre Budapesten is megszólalhasson. Ez az 1936 őszi bemutató azután szinte egybe is esett Bartók megenyhülésével a magyar főváros iránt.
Bartók zenéjének legfőbb és legsajátosabb forrása a népzene – annak ezerféle megnyilvánulása. Azt kutatta eldugott falvakban s úttalan utakon. Élete és működése – egyáltalán közönsége – azonban a modern nagyvároshoz kötötte. S e város élete legnagyobb részében nemcsak otthont, bázist nyújtott számára, hanem – értetlenség és elutasítás mellett – a valódi értő közeget is. A nagyobbik fia, ifjabb Bartók Béla kimutatása szerinti közel 650 koncert szerepléséből több mint 200-nak Budapest adott helyet. Az egzisztenciáját biztosító zongoratanári működés, majd a Tudományos Akadémián végzett népzenetudományi munka mindvégig a Zeneakadémiához kötötte. A fából faragott királyfi, majd pedig A kékszakállú herceg vára operaházi bemutatója kétségkívül a zeneszerző életének legjelentősebb bemutatói közé tartozott. S habár a harmadik színpadi műnek, A csodálatos mandarinnak meg kellett várnia az 1945 decemberi emlékhangversenyt, hogy Budapesten színpadra kerülhessen, legalább a koncertváltozat teljes alakjában itt szólalhatott meg első ízben, mégpedig a zeneszerző legnagyobb megelégedésére. „A Mandarin-zene tegnap ragyogó előadásban került bemutatásra. Filharmónikusaink mégiscsak tudnak, ha akarnak, s elég próbaidő áll rendelkezésre.” Így újságolta szokatlan lelkesedéssel kiadójának az 1928. októberi koncert hírét. S ugyan hol lett volna olyan város és olyan közönség másutt, akiktől búcsút vett volna, ahogy 1940. október 8-án a budapesti Zeneakadémia közönsége előtt tette egy azonnal legendássá vált koncert keretében?
Vikárius László