Búcsú Sári Józseftől
Az életének 91. évében elhunyt Kossuth-díjas zeneszerzőtől, a Zeneakadémia volt tanszékvezetőjétől Tihanyi László szavaival búcsúzunk.
Kiváló zeneszerzőtől, formátumos tanáregyéniségtől, sokoldalúan művelt entellektüeltől búcsúzunk Sári József személyében. Életműve velünk marad, emlékét sok művész- és tanártársa, valamint sok volt növendéke őrzi majd, de lényeglátó megjegyzései, kifogyhatatlan anekdotái és lenyűgözően kedves személyisége nagyon fog hiányozni.
1935-ben született Lentiben, 1954-ben lett a Zeneakadémián Szervánszky Endre és Vásárhelyi Zoltán növendéke, diplomát 1962-ben szerzett. Zeneiskolai tanárként és zongorakísérőként kezdett dolgozni, kamarazenekarokat vezetett, de nem volt elégedett a lehetőségeivel. Úgy érezte, akadályoztatva van az előrehaladásban – nekem név szerint is megnevezte az akkori zenei élet egyik korifeusát, akit az akadályok hátterében sejtett. Ezért kapva kapott az alkalmon, hogy 1971-től feleségével a Német Szövetségi Köztársaságban élhessen mint szabadfoglalkozású zeneszerző és zenetanár.
1984-ben tért haza, én innentől figyelhettem közelről pályafutását, amely már nem ütközött akadályokba: a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, majd a Zeneakadémia tanára lett, tanszéket vezetett, habilitált. Ismertsége és elismertsége is fokozatosan nőtt: Erkel-díj (1991), Bartók–Pásztory-díj (1995 és 2005), majd a Kossuth-díj (2009) jelezték ezt. Tanárként Szervánszky hagyományát folytatta, minden zenei kérdést sokoldalúan világított meg, széles intellektuális kapcsolatrendszerbe helyezett és legendás anekdotáival színesített. Kiváló kolléga, figyelmes vezető, sokunk emberi és szakmai példaképe volt, akiből minden irigység, önzés teljesen hiányzott.
Zeneszerzőként szinte minden műfajban alkotott, szólóműveit minden előadó szívesen tűzte műsorra, zenekari darabjai remek szimfonikus érzékről tanúskodtak, operáiban emellett kiváló dramaturgiai érzéke is kibontakozhatott. Ritmuspolifóniája teljesen egyedi volt: bár ismerte és gyakran használta is a régi nagy mesterektől ellesett megoldásokat, minden újra nyitott, kísérletező szellem volt. Mélyen hitt abban, hogy a művészetnek úgy kell szívet-lelket gyönyörködtetnie, hogy alapvetően intellektuális maradjon, minden szépségével együtt sem szabad elveszítenie a kapcsolatot a szellemi kiindulásával, amely végső fokon hitelesíti.
A magyar zenei életet és benne a Zeneakadémiát komoly veszteség érte halálával. Őrizzük emlékét, amíg csak lehet!
Tihanyi László