Egy jelentős kulturális vezető távozott el közülünk: Kiss Imre
A muzsikus, aki az adott pillanatban kilép a pódiumra, a közönség felé fordul és nehezen kivívott művészetében részesíti boldog hallgatóit, szinte soha nem gondol arra, hogy a hangverseny mögött hány ember szolgál, s teszi lehetővé a kivételes pillanat létrejöttét. Azon meg végképp csak kevesek gondolkoznak el, hogy a kulturális vezető (az amerikaiak szeretik így mondani: cultural leader) személye, szerepvállalása, víziója, személyi kapcsolata, kitartása, türelme, szívóssága, munkabírása adja annak az épületnek a szilárd alapját és falait, amelyek között aztán szabadon szárnyal a zene szelleme.
A kulturális vezetők között is vannak – egyébként ritka kivételként – igazi művészek. Kiss Imre – akit néhány órája ragadott el közülünk, hosszú szenvedést mérve rá osztályrészül, a halál – ilyen volt. Fiatal korától kezdve alakíthatta ki magában a művészeti intézmény vezetőjének habitusát, tudását, érzékenységét. Ezáltal Magyarországon úttörője lett ennek a szakmának, amely egyelőre még ma sem kapott a képzésben és a gyakorlatban méltó helyet – egy olyan országban, amelynek arculatát alapvetően határozza meg művészete s ezen belül zenéje. Kiss Imrének megadatott, hogy az első magyar művészeti fesztivál élére kerüljön, s a Tavaszi Fesztivál alapító igazgatója legyen. Tizenöt éven át fejlesztette évről évre tovább és vezette, kovácsolta branddé a Fesztivált, mely egyike lett a leginkább elismerteknek az akkor vasfüggönnyel lezárt országok között. Ő maga nem volt művész, csak érdeklődéssel, nyitottsággal, kreativitással, érzékenységgel állt – menedzseri tudással felvértezve – a művészek, sőt, inkább: a művészet dolgaihoz. Ezért fogadták „fesztiválos” korszaka után is szívesen az Operaházban, majd a Vígszínházban.
Élete legnagyobb kihívása s egyben maradandó, számára a halhatatlanságot is biztosító lehetősége, melyet sikerrel teljesített be, hatvanéves korában érte: egy korábban hiányzó, ám a beruházás szokatlansága és mérete miatt a történelmi pillanatra váró hatalmas, komplex művészeti központ, a Művészetek Palotája élére került. A fogalmazás azonban így nem is pontos. Maga az intézmény 2003-ban még nem létezett, amikor Kiss Imre már kiválasztatott. Ő tervezte el és menedzselte végig a szervezet felépítését, az előkészület munkálatait, a megnyitót, az első évadot. Ő toborozta és választotta ki a munkatársakat, nevelte fel a csapatot, tette működésképessé az intézményt. De ennél jóval többet is tett. Aurát, értelmet, karaktert adott a Müpának, pozícionálta a Házat olyan sikerrel, hogy a fiatal intézmény sorra részesült rangos nemzetközi elismerésekben. A Müpa ötéves születésnapján Európa egyik kiforrott, branddé nemesedett hangversenyközpontját ünnepelték belföldön és külföldön egyaránt. Irányítása alatt születtek meg a Wagner-napok, a Szimfonikus Körkép (vidéki zenekaraink bemutatkozásának lehetősége), a Népzene Ünnepe, a Ligeti György születésnap és még egy sor fesztivál rangú esemény, adták egymásnak a kilincset a világ legelőkelőbben jegyzett előadói, együttesei a zene valamennyi terén. Igazgatásához fűződik Jeney Zoltán korszakos jelentőségű művének, a Halotti Szertartásnak bemutatója, valamint Schönberg: Mózes és Áron című, Kocsis Zoltán által befejezett operájának első előadása.
A minőség volt Kiss Imre egyetlen mércéje; az érték – ennek vetette alá a Müpa brandépítését. Soha nem az olcsó, a közönséghez leereszkedő produkciókban gondolkozott, hanem abban, miként lehet felemelni a Müpa látogatóit a magasztoshoz és a széphez, hogy valóban „élmény legyen, minden tekintetben”. Nem hitte el, hogy az emberek beérhetik a média-hordalékkal. Ezért nem lett a Müpából modern kulturális pláza, hanem – vezetése alatt – a Müpa a művészet új szentélyévé vált.
Nekünk, „zeneakadémistáknak” is nagyon sokat jelentett. Versengés helyett együttműködést kínált, baráti jobbot, számítva a Liszt Akadémia szakmai partnerségére. Befogadta oktatási funkciójú produkcióinkat, otthont adott orgonistáinknak, hogy a fiatalok is megszólaltassák a Müpa csodás, modern orgonáját, és várta hallgatóinkat a Müpa megannyi termébe, terébe, ahol szabadon muzsikálhattak, s próbálhatták ki, miként értenek szót közvetlenül a közönséggel művészetük révén. Rengeteg ötletet adott, amely fejében egy nagy rendszerben állt össze, és amiből mindenki, befutott művész és pályakezdő fiatal egyaránt profitált. Vezérigazgató volt a szó szoros értelmében: vezér is és igazgató is, akit óriási tisztelet – és szeretet! – vett körül. Fejet hajtottak, fejet hajtottunk előtte.
Néhány éve gyógyíthatatlan betegség kerítette hatalmába, amely könyörtelenül, fokról fokra bénította meg testét, és szűkítette le életterét, aminek következtében 2010-ben fel kellett adnia a Müpa vezetését. Szelleme azonban éber volt és éles a testi szenvedések évei alatt is. Élete utolsó pillanatáig lehetett hozzá fordulni, és akik ezt tették, a szellem mélyről feltörő lángcsóváinak fény és hő energiájához jutottak. Magam is ezen szerencsések közé tartozom.
A Liszt Akadémia gyászolja szakmai partnerét, gyászolja Gazdasági Tanácsának egykori tagját. S talán nem utolsó sorban: a rektor kimondhatatlan fájdalommal búcsúzik mentorától, barátjától, egy kivételes és ritka embertől, aki ereje teljében és elesettségében is méltó volt azokhoz a nemes ügyekhez, amelyeket egy életen át képviselt.
Drága Imre! Nem felejtem, nem felejtjük példádat, tanításodat.
Batta András
2012. november 25.