Fokozatosan emelni kell a zeneművészet megértésének, kultiválásának és gyakorlatának színvonalát. Ez a feladat főképp az új Akadémiára hárul.

Liszt Augusz Antalhoz

Elhunyt Kárpáti János zenetörténész

2021. március 19.

A Zeneakadémia címzetes egyetemi tanára és a Könyvtár egykori igazgatója hosszan tartó, súlyos betegség után, 88 éves korában távozott az élők sorából.

Kárpáti János 1932-ben született Budapesten. A Zeneakadémián először hegedűsként tanult 1949-től, majd 1951 és 1956 között zenetudományi szakot végzett Bartha Dénes, Szabolcsi Bence és Bárdos Lajos irányítása alatt. 1961-től 2005-ig volt az egyetem könyvtárának igazgatója, mellette folyamatosan oktatott a Zenetudományi Tanszéken.

Népzenegyűjtést végzett Marokkóban (1958) és Japánban (1988, 1994). Ázsiai útjának köszönhetően született meg Kelet zenéje című kötete és számos más, ázsiai zenekultúrákkal foglalkozó tanulmánya. Írásaiban Bartók Béla munkássága kapta a másik fontos szerepet, a témában mesterkurzusokat is tartott a világ számos országában.

1980 és 1986 között az International Association of Music Libraries alelnöke, 1998-tól 2007-ig a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság elnöke volt. Előadásokat tartott az Egyesült Államok, Kanada, Japán, Dél-Korea, Franciaország és Olaszország egyetemein. Számos nemzetközi konferencián, többek közt Teheránban, Újdelhiben, Firenzében, Tokióban, Oszakában, Detroitban, Washingtonban és Los Angelesben képviselte hazánkat.

1968-ban szerzett kandidátusi, 1995-ben akadémiai doktorfokozatot, 2000 és 2003 között Széchenyi professzori ösztöndíjas volt. Munkásságát 1971-ben Erkel-díjjal, 1991-ben a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének Nagydíjával, 1996-ban az Amerikai Liszt-társaság „Award for Excellence” érmével, 2005-ben Széchenyi-díjjal, 2005-ben pedig MTA Eötvös József-koszorúval ismerték el.

 

Kedves János!

A Zeneakadémia felújítása után, az átalakított, újjászületett Könyvtárunkban találkoztunk utoljára – akkor még nem tudtam, hogy utoljára. Évtizedek teltek el az első találkozásunk óta, amikor ismeretlenül is elfogadtál munkatársadnak. 42 évig dolgoztam ott, a zenei könyvtárban – ahol Te voltál a zenetudomány, én meg érkeztem a mérnök-geomorfológia és a könyvtártudomány térfeléről. Közel 34 évig dolgoztunk együtt. 44 évig vezetted a könyvtárat, egy kicsi, bár jelentős gyűjteményből Közép-Európa legnagyobb zenei könyvtárát hoztad létre. Ideális főnök voltál: hagytad a munkatársaidat dolgozni, ötletelni. Igaz, néha kijöttél a szobádból, elgondolkodva megálltál és megkérdezted: „Gyerekek, ezt hogy gondoljátok?” Számunkra nem is a főnök voltál, hanem „a Tanár”. Igy hívtunk szemtől szembe és a hátad mögött is. Mert mindig tanítottál, akkor is, amikor reggeli kávézás közben vicceket meséltél vagy legendákat a régi Zeneakadémiáról. Ezek a legendák aztán intézménytörténeti munkákban öltöttek testet. Először engem vontál be ezekbe a munkákba, amikor elindítottad a Zeneakadémia Tudományos Közleményei című könyvsorozatot, majd Szirányi Gábort is. Tőled tanultuk a tudományos dokumentálás művészetét, így született a Zeneakadémia című könyv, a „Nagy tanárok, híres tanítványok”, sok-sok közös konferenciaelőadásunk Gáborral, majd ezeken az alapokon Gábor sorozata a zongora-tanszék múltjáról és az én könyvtártörténeti dokumentumkötetem, amelyben – remélhetőleg – maradandó emléket állítottam Neked, a könyvtárosnak. A zenetudós méltatása nem az én feladatom, csak remélni tudom, hogy Gábor és én megkönnyítettük Neked azt, hogy elmélyedhettél a tudományos munkádban, mert a napi könyvtári gondokkal nem kellett foglalkoznod. Képviselted a könyvtárat fölfelé és kifelé, tudós személyiséged a könyvtár hírnevét is növelte. Igazi tudós könyvtáros voltál.

Gádor Ágnes

Ha egyesek számot tartanak a tudós státusra, azoktól újabban nem csak azt követeli meg a tudománymetria, hogy műveket írjanak és azokat kiadják, hanem azt is, hogy bizonyítsák, mások olvassák termékeiket. A bizonyítás előfeltétele értelemszerűen az, hogy ezek a mások maguk is műveket írjanak és adjanak ki, minél több meghajlással az egyesek munkái előtt. Intézményesített továbbfejlesztése ez a kölcsönös hajbókolásnak, amit Kozma Andor versikéje így visz színre: Dicsérik egymást kölcsönben: / - Uram, lángész lobog önben, / - Uram, önben / nemkülönben! Kárpáti Jánostól tanultam, selyma mosollyal sokszor elmondta, ha a helyzet úgy kívánta. Mint igazi szállóigének, nem is pontosan az irodalmi alakját, hanem folklorizálódott változatát hallhattam tőle, emlékeim szerint a copyright tulajdonos költő neve nélkül. Olyan idézetként, hivatkozásként, melyet sokezer társával együtt közös kincsként őriz a kultúra kisebb-nagyobb sugarú köre.

Nem tagadhatom, hogy a kulturális kör, melyben zenetudományi terminusoknak ilyesféle anoním, folklorizálódott változatai terjednek el, és kerülnek idézésre, bizony a kisebb átmérőjüek közé tartozik, és nehezen mérhető, hogy innen milyen távolságba és mélységbe közvetíti a művelődés titkos hajszálérhálója a fogalmakat és felismeréseket, melyeknek Urheberét a szakmai körön belül is csak a specialisták szűkebb csoportja ismeri. Kárpátinak sikerült az, ami zenetudósnak ritkán adatik meg: a maga egyik fő kutatási területén, Bartók Béla zenéjének elemzésében, melyet 1962-től a muzikológia előbb hazai, majd nemzetközi porondján kimagasló eredménnyel művelt, olyan, a kezdeményezőtől függetlenné vált, nem éppen könnyen felfogható terminusokat bevinni a muzsikus-szókincsbe, mint a viszonylag ártatlan elhangolás és az annál sokkal ijesztőbb polimodális kromaticizmus kifejezések. Hozzáteszem: Kárpáti egyáltalán nem titkolta, sőt hitelük alátámasztása céljával hangsúlyozta, hogy az elrettentő fogalmakat az első Bartók-monográfia német írója vezette be, és maga Bartók is átvette a Harvard Egyetemen tartott előadásaiban. Általánosan elismert, „szerzőtlenné vált” elemzői kulccsá azonban ő – Kárpáti – fejlesztette Bartók-tanulmányainak négy és fél évtizeden át meg nem szakadó sorozatában, mely összességében azért persze nevesítve állít emléket az elemzettnek és 2021. március 19-től az elemzőnek is.

Kárpáti János neve korán „névvé” vált a magyar zenei művelődésben, és nem is csak a Bartók-munkák sorának köszönhetően. Az 1950-es évek második felében a zenei népművelés váratlan gyorsasággal szabadult ki a pszeudo-marxista áltudomány rabságából és vett szakszerűbb irányt, nem utolsó sorban a Zeneakadémián 1951-ben megindult zenetudományi szak legendás első évfolyamának jóvoltából, melybe az 1932-es évjáratú Kárpáti legfiatalabbként nyert felvételt. Számukra a Gondolat Kiadó Kis zenei könyvtár-sorozata biztosította a legszélesebb nyilvánosságot. Kárpáti is e sorozatban jelentette meg első önálló munkáját Domenico Scarlattiról (1959). 1963-ban pedig valódi szenzációként a korábban tilalmazott nagy modern szerzők egyike, Arnold Schönberg életművéről értekezhetett. E könyv utóéletének egyik epizódja a recepciónak abba a félhomályos sávjába világít be, ahol a könyvek sorsa valójában eldől – nem a dicsőítő (vagy dezavuáló) hivatkozásokban, hanem az olvasó felfogásában (pro captu lectoris). Kodály fogalmazványainak kiadatlan tömkelegét rendezve bukkantam rá az élete utolsó éveiben használt egyik jegyzetfüzetben Schönberg Mózes és Áronjáról írott rendkívül érdekes följegyzésére. Kodály és felesége 1965 júniusában Solti György meghívására részt vett az opera londoni bemutatójának főpróbáján (a premier napján már Amerika felé hajóztak). A (sejthetjük: több okból is ellentmondásos) élményt feldolgozandó Kodály – bár a zeneszerző-életrajzok esküdt ellensége volt – mégis szakirodalomhoz fordult iránymutatásért. „Az egész (Kárp. szerint »válasz Hitlernek«)” – idézi Kárpátit, a harminchárom éves szaktekintélyt, és hozzá kapcsolódva – őt értelmezve tárgyilagosan szövi tovább gondolatait a zsidó nacionalizmusról, ami a magyar nyilvánosságban mind Kárpáti, mind Kodály számára tabutéma volt és maradt.

Azokban az években Kodály a Nemzetközi Népzenei Tanács elnöki tisztét töltötte be; látóhatára gyakorlatban és elméletben globálissá tágult. Figyelmét bizonyosan fokozott mértékben irányította Kárpátira annak példátlan merészséggel lebonyolított észak-afrikai kutatóútja, melynek hozama eredeti folklóranyagot is magába foglalt, a kiinduló- és célponton, Bartók Béla afrikai útjának rekonstrukcióján és az arab zene Bartókra gyakorolt hatásának vizsgálatán kívül. Bartók iránymutatását keleti – pontosabban szólva: Európán kívüli – irányba a következő, örvendetesen hosszú évtizedek alatt is követte Kárpáti. Ám az ő tudományos programja életművének ezen a másik nagy területén mind eszmei, mind gyakorlati tekintetben különbözött a Mester zenei-morfológiai szemléletétől, és tulajdonképpen közelebb állott a bölcsész Kodály kultúra-tudományi kiindulásához. Első Európán kívüli könyvében, az átfogó Kelet zenéjében, majd a mélybeásó japán tanulmányok sorában Kárpáti különlegesen tágas zenei-kulturális antropológiai perspektívákat vázolt föl, az előző nemzedék madárröptű áttekintéseivel ellentétben gyalogosan, lépésről lépésre végigjárva végtelennek tetsző utakat távoli tájakon-idegen kultúrákban. Útközben nem mulasztott el bartóki minta szerint zenéket gyűjteni, lejegyezni. De ahogy az évek múltak, mögöttes, magasabb végcélja egyre világosabbá vált neki magának és olvasóinak is: meglesni a táncot Amateraszu barlangja előtt. Megtalálni a zene helyét a mítoszban, vagyis a világban.

Kárpáti János sokat és messze elutazott, hogy ha nem is az istennőt, legalább annak papjait és papnőit lássa táncolni és hallja zenélni, énekelni. Látta, hallotta őket, és könyveiben-tanulmányaiban beszámolt róluk. Híradásai sokakhoz eljutottak, de korántsem mindenkihez a világban, akiket érdekelhettek volna – a nyelvi korlátokon a szakfordítás sem tud könnyen áthatolni. Az életműnek e másik, nemzetközi figyelemre nagyon is méltó felét árnyak kísérik – a nemzetközi szakma meg nem fogalmazott hivatkozásai, az ismeretlenül maradt művek le nem írt idézetei.Tudom, hogy Kárpátit szorongatta e hiány, és már a Kelet zenéjével készült a ki- és áttörésre. De mire itt és akkor komolyan fontolóra vették a könyv idegen nyelvű kiadását, szomorúan kellett észrevételeznie: hasonló tematikában megjelent valami a nemzetközi piacon. Nyilván más képet mutatna Kárpáti Hirsch-indexe, ha kiváló francia nyelvtudását kihasználva nem egyszerűen pályát módosít, hanem pályáját másutt kezdi el.

Az 1956 őszén a Ligeti-házaspárral folytatott lázas megbeszélések után azonban Kárpáti maradt, hűségesen Budapesthez, Bartókhoz és a Zeneakadémiához, melynek könyvtárigazgatói állását öt évvel később elfoglalta. Négy és fél évtizedet szolgált e poszton. Gazdagította és modernizálta a könyvtárat, küzdve, bosszankodva, frusztrálva, felülemelkedve, nevetve, eredményesen. Könyvtárosi munkájához kapcsolódott részvétele az egyik nagy nemzetközi zenei bibliográfiai vállalkozásban (RIPM – a zenei folyóiratok retrospektív indexe). Tanított is (horribile dictu: az első években, melyeknek már mint munkatárs tanúja voltam: pipázva). „Zenetudományi bibliográfia” álnév alatt a zenetudós generációkat évtizedeken át ő vezette be a zenei historiográfia történetébe. Szívesen csinálta, bár – miért hallgatnám el most már – kis keserűséggel: az iskola merev statútuma nem engedte, hogy rendes és ne „címzetes” egyetemi tanár lehessen.

És mennyi mindent csinált még! A Könyvtár nagyszerűen informatív aleph-katalógusa 190 tételt sorol fel neve alatt (a százkilencvenegyedik lehet maga az általa kezdeményezett katalógus). Tessék tanulmányozni! A nagy munka lenyomata túlmutat a gyász szomorú pillanatán.

Tallián Tibor