Elhunyt Konrád György brácsaművész
A Vonós Tanszék egykori tanára életének 100. évében távozott.
Konrád György 1924-ben született Szegeden, ahol tízéves korától tanult hegedülni Perényi László növendékeként, majd a Fricsay Ferenc vezette városi színház zenekarának tagja lett.
Zenekari muzsikusként fényes pályát futott be: 1949-től a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese Zenekarának hegedűse, majd brácsása, 1951 és 1976 között a Székesfővárosi, illetve utóda, az Állami Hangversenyzenekar brácsása, később szólamvezetője, 1976-tól a Magyar Állami Operaház szólóbrácsása, 1980-tól a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának muzsikusa volt, valamint részt vett a Budapesti Fesztiválzenekar megalapításában.
1959-ben lett a világhírű Tátrai-vonósnégyes tagja: az együttes bejárta a világ legnevesebb koncerttermeit, több mint száz hangfelvételt készített, repertoárja felölelte a teljes klasszikus-romantikus kvartettirodalmat, emellett több tucat zeneszerző új műveit mutatta be.
Konrád György 1983-tól 1998-ig tanította a Zeneakadémián a következő generáció brácsásait.
Munkásságáért 1985-ben Érdemes Művész, 2012-ben Kiváló Művész elismerést, 2006-ban Weiner Leó-emlékdíjat, 2019-ben Bartók–Pásztory-díjat pedig vehetett át.
Konrád György a 2019-es Bartók–Pásztory-díj átadó ünnepségén (fotó: Zeneakadémia/Fazekas István)
Az alábbiakban Bársony Péter, a Vonós Tanszék Mélyhegedű Tanszéki Csoportja vezetőjének búcsúzó sorait olvashatják:
Drága Gyuri!
Kilencvenkilencedik születésnapodon azt mondtad nekem, hogy a századikat most már megvárod. Annyira sokan szerettük volna, de gondolom, ezt érezted. Jókedvű voltál, érdeklődő, nem panaszkodtál, pedig tudtam, hogy nehezen mozogsz. Te, aki egész életedben fociztál, pingpongoztál, teniszeztél, gombászni jártál.
Mindig azt mondták Rólad, hogy a szerencse fia vagy, hiszen korodat meghazudtoló vitalitás jellemzett, bár aki ismert, lehet, hogy nem mindenben cserélt volna Veled. Életed, művészi pályád nem indulhatott úgy, ahogy sok, Nálad szerencsésebb embernek. Példának okáért végig kellett nézned, ahogy a szüleidet deportálták. Mint ahogy nem mindenkinek adatott meg az az élmény sem, hogy 20 évesen kivégzőosztaggal álljon szemközt. Ahogy mesélted, nem félelem volt Benned: dühös voltál, hogy történhetett meg ez pont Veled. Szerencse volt-e, vagy az élet igazságtétele, az utolsó pillanatban megmenekültél, de még időskorodra is maradt tragédia. Ennek ellenére rendíthetetlenül szerencsésnek tartottad Magadat, mesélted, hogy pont amikor meghívást kaptál a Tátrai-vonósnégyesbe, találtak egy foltot a tüdőröntgeneden, és így „luxuskörülmények” között gyakorolhattál egy hónapig a tüdőszanatóriumban.
A brácsa irodalma a kisujjadban volt, de ezért egész életedben keményen dolgoztál, bármennyire is könnyűnek látszott ez a pálya kívülről: szerencsével ugyanis nem lehet megtanulni és a legmagasabb szinten művelni azt a hihetetlen mennyiségű zenét, a teljes vonósnégyes- és kamarazenei repertoárt, a szimfonikus-, opera-, kamarazenekari és szólóirodalmat. Kollégáid és diákjaid nemcsak emberként, de tanárként is imádtak és tiszteltek, mint egykori növendéked és későbbi kollégád a Zeneakadémián, én éreztem szerencsésnek magam, hogy tanulhatok Tőled.
Sohasem tört meg fantasztikus életszereteted. 99 évet ÉLTÉL: sorssal dacolva, de örömökben és sikerekben is gazdagon. Virtuóz voltál ebben is a szó legnemesebb értelmében, nemcsak élvezted, de tanítottad Magad körül mindenkinek az élet szeretetét.
Köszönjük, hogy itt voltál velünk!
Péter