Elhunyt Rados Ferenc

2025. február 25.

A Kossuth- és Bartók–Pásztory-díjas zongoraművész, generációk kamarazene-tanára, a Zeneakadémia korszakos oktatója 91 évet élt.

A család tájékoztatása szerint hosszú, súlyos betegség után február 25-én hunyt el, kívánságára szűk családi körben búcsúztatják majd.

Amikor múlt ősszel, a 90. születésnapja alkalmából köszöntésképpen leírtuk néhány vele kapcsolatos gondolatunkat, eszünkbe se jutott az, hogy nem az idők végezetéig lesz részünk a legtöbbünk – hiszen ki az, aki valamilyen formában nem volt a tanítványa? – zenei fejlődésére sorsfordító hatású jelenlétében, és nem hallhatjuk a lankadatlanul javítani, felfedezni vágyó, kritikus (sőt, sokszor szarkasztikus) és önkritikus, lényeglátó, a helyes utat fáradhatatlanul kereső, a zenét mélyen szerető és értő szavait. Talán nem csak a magunk nevében mondhatjuk, hogy azáltal, amit kaptunk tőle, mindig velünk lesz. Ránki Dezső és Klukon Edit zongoraművészek

Amint az lfze.hu portálon Mácsai János zenetörténész a róla írt életrajzban említi, muzsikus családból származott: édesapja, Rados Dezső híres hegedűtanár volt. A Bartók Béla Szakiskolát 1952 és 1956 között Antal István, a Zeneakadémiát az 1956/57-es tanévtől kezdve 1959-ig Kadosa Pál növendékeként végezte, majd 1964-től a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola, később pedig a Zeneakadémia tanára lett. Eleinte Kadosa Pál asszisztenseként működött, de később legendás hírű főtárgy- és kamarazene-tanárrá vált. Egy egész generáció számára meghatározó jelentőséggel bír, hiszen tanítványa volt a ma világhírű zongoraművészeink mindegyike, zenei életünk derékhadát képező muzsikusaink közül pedig igen sokan látogatták kamarazene-óráit. A szoros értelemben vett tanításon kívül gyakran foglalkozott már érett, befutott művészek meghallgatásával, kamaraegyüttesekkel, sőt zenekarral is. A néhai Kocsis Zoltán szerint ő volt a mester, ő tudott olyan dolgokat Magyarországon a zenéről, zongorázásról, amelyeket nagyon kevesen, vagy senki. Úgy vélte, mindig is alulértékelt volt Rados és művészete, amelynek okaként túlzott szerénységét, természetének megkérdőjelezhetetlen vonásait, enyhén ironizáló hajlamát jelölte meg – ezek azonban mindig a zenét és a tanítványt szolgálták. Visszaemlékezése szerint Rados Ferenchez csak az kerülhetett igazán közel, aki őt is érdekelte. Óráin, mesterkurzusain nem lehetett másról szó, mint a lényegről, az önmagunkkal való könyörtelen szembesítésről, ahol nincs relatív megítélés, mivel a mércét maguk a művek jelentik – tette hozzá.

Rados Ferenc fellépésein is kiváló, nagyhatású mesternek bizonyult, bár az aktív zongoraművészi munkát, a szerepléseket a nyolcvanas évek végén abbahagyta. Koncertjeinek egy részét a régizenejáték magyarországi divatba kerülése után a fortepianónak szentelte.

Boronkay Antal, illetve Kroó György is méltatta művészetét, hangsúlyozva átlényegülési képességét, elhivatottságát, zongorajátékának beszédszerűségét, amelyen keresztül árnyalatokban gazdag világ tárult fel.

Rendkívüli érdeklődés és siker kísérte az egykori tanítvánnyal, Kocsis Zoltánnal tartott kétzongorás, négykezes koncertjeit.

Számos neves kamarapartnerrel, zenekarral játszott együtt, ezek közül néhánynak a felvételét megőrizte a Magyar Rádió. Ezeket éppúgy, mint néhány hanglemezét nagy becsben tartják Rados Ferenc művészetének ismerői.