Elhunyt Rolla János hegedűművész
A Kamarazene Tanszék oktatója és korábbi tanszékvezetője életének 80. évében távozott.
Rolla János 1944-ben született Kőtelken. 1957-től 1962-ig a Bartók Konzervatóriumban Zipernovszky Mária növendéke volt, majd 1962 és 1968 között a Zeneakadémián tanult Kovács Dénes osztályában. Részt vett 1963-ban a Liszt Ferenc Kamarazenekar megalapításában, majd az együttesnek több mint 50 évig koncertmestere, 1979-től visszavonulásáig művészeti vezetője volt, emellett 1967 és 1974 között a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarában is játszott. Nevéhez fűződik a Zempléni Művészeti Napok létrehozása. Nemcsak zenekari, hanem kamarazenészként is nemzetközi hírnevet szerzett, olyan muzsikusokkal játszott együtt, mint Maurice André, Jean-Pierre Rampal, Alexander Schneider, Henryk Szeryng vagy Vásáry Tamás.
2007-ben tiszteletbeli tanári címet kapott a Zeneakadémiától, majd 2008-tól haláláig tanított az intézményben, 2008 és 2011 között a Kamarazene Tanszéket vezette.
A Liszt Ferenc Kamarazenekarral több mint 200 hanglemezfelvételt készített, többek közt a Hungaroton, az Erato, a Teldec, az EMI, a Quintana és a CBS-Sony Classical kiadókkal.
Munkásságáért 1981-ben Érdemes Művész elismerést, 1985-ben Kossuth-díjat, 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal, 2011-ben Hazám-díjat, 2015-ben pedig Weiner Leó-díjat vehetett át. 1991-ben a Francia Köztársaság becsületrenddel tüntette ki, 1996-ban Sárospatak díszpolgára lett.
Rolla János 2020-ban a Zeneakadémia Nagytermében (fotó: Zeneakadémia/Felvégi Andrea)
November végén csörög a telefonom. Rolla János hív. Ezek a beszélgetések az élet ritka, pompás pillanatai közé tartoztak számomra. Átlagosan legalább félórát csevegtünk minden alkalommal, zenéről, tanítványokról, darabokról, közéletről. Rengeteget nevettünk és gyakran előfordult, hogy tíz perc alatt kétszer is végigkalandoztuk képzeletben a magyar zenei élet elmúlt ötven-hatvan évét. Röpködtek a nevek, történetek, sorsok. Persze sosem fejeztük be. „Jó, majd egyszer elmesélem!” – köszönt el mindig. Ez a két héttel ezelőtti hívás viszont más volt. Rövid, tárgyilagos. Mondta, hogy vár rá egy egészségügyi helyzet, de hamar visszajön és minden elmaradt óráját pótolja. Nyomatékosan kérte: ne mondjam senkinek. Nem szeretné, hogy telefonon hívogassák, hogy róla beszéljenek, érdeklődjenek. Tiszteletben tartottam a kérését, és én sem telefonálgattam. Pedig minden nap ezen rágódtam. Vajon mi lehet vele? Biztos pihen, erősödik – gondoltam. Miért én lennék az, akit ilyen hamar felhív? Majd eljön a sora. Türelemre intettem magam.
Aztán jött a szomorú hír, ami nagyon felzaklatott. Két hete egyáltalán nem éreztem a hangjából, hogy feladta volna, hogy távozni készül. Ellenkezőleg: mondta, hogy egész januárban tanítani szeretne. Rolla tanár úrnak különleges kapcsolata volt a hallgatókkal, nagy betyárok voltak együtt. A zene utazómagasságba repítette őket, messze a szabályok, kreditek, vizsgák fölé. Bartók Divertimentójára gondolok – márciusban még a zeneakadémistákkal játszotta, ő volt a koncertmester, hogy sugárzott! Tanítványai között mindig ő volt a legnagyobb csibész, megfiatalodott közöttük. Az ifjú muzsikusok le sem vették róla a szemüket a koncert alatt. Érthető. Tudott Rolla Jánosnál többet bárki a világon Bartók Divertimentójáról?
„Nem tudok semmi kínosabbat elképzelni magamnak, minthogy védtelenül kiszolgáltatva legyek idegenek kutató szemének. Mert az én ösztönöm rokon a vadonban élő állatokéval, amelyeknek sebesülten az az egyetlen vágyuk, hogy találjanak egy messzi, minden úttól félreeső helyet, a vadon sűrű bozótosának a mélyén, s ott a végtelenbe nyúló csendben, az ismerős lugas biztonságában várják a vég elközelgését.”
Hol van ez a messzi, minden úttól félreeső hely, amiről Bartók beszél? Oda szöktél el Te is, Tanár úr? Köszönjük, hogy a tanárkollégáid lehettünk! Itt van a szívünkben egy darab abból a kópé-lelkedből. Nyugodj békében!
Fülei Balázs zongoraművész,
a Kamarazene Tanszék vezetője