Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságom ellenére születésemtől a sírig szívemben és érzéseimben magyar maradjak, és ennek megfelelően odaadóan elő kívánjam mozdítani a magyar zenekultúra ügyét.

Liszt Augusz Antalnak

Elhunyt Sólyom-Nagy Sándor

2020. december 30.

Az Ének Tanszék egykori tanára december 30-án, 79 éves korában távozott az élők sorából.

Sólyom-Nagy Sándor 1941-ben született Siklóson. 1960 és 1966 között Maleczky Oszkár és Kutrucz Éva tanítványa volt a Zeneakadémia ének-opera szakán. Közvetlenül diplomája után lett az Operaház magánénekese, ahol 2009-es visszavonulásáig összesen 86 szerepet játszott el pályafutása alatt. Gyakran fellépett oratórium- és dalénekesként, valamint közreműködött számos kortárs szerző művének bemutatóján. Rendszeresen vendégszerepelt külföldön: a bécsi és a müncheni Staatsoperben, Belgiumban, Hollandiában, Spanyolországban, Franciaországban Olaszországban és Japánban, ezenkívül 1981-től 2003-ig a Bayreuthi Ünnepi Játékok állandó közreműködője volt. Művészetét számos rádió- és lemezfelvétel őrzi. 1986-tól több mint két évtizeden át tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Ének Tanszékén. Munkásságát 1972-ben Liszt Ferenc-díjjal ismerték el, 1977-ben Érdemes Művész, 1988-ban Kiváló Művész kitüntetésben, 1998-ban Kossuth-díjban részesült. A Magyar Állami Operaház 2007-ben választotta örökös tagjai és mesterművészei közé.

Sólyom-Nagy Sándort az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Magyar Állami Operaház saját halottjának tekinti, búcsúztatásáról később intézkednek.

 

 

Elment a kőszikla, Sólyom-Nagy Sándor

Bár mindannyian tudjuk, akik a földi létben vagyunk, egyszer el is távozunk, azért ezt a tényt nem könnyen vesszük tudomásul. Főleg akkor, mikor újra és ismét arról értesülünk, megint elment közülünk valaki, akit mindenki tisztelt és szeretett.

Sólyom-Nagy Sándor, Sanyi bácsi hagyott most itt minket. Az űr tátongó, amit a szeretettel őrzött emlékekkel töltünk majd meg.

Markáns, elragadó személyisége mindig meghatározó volt. Ahol megjelent, jó volt ott Vele és Mellette lenni.

Rendkívüli pályafutása megkérdőjelezhetetlen, a tények beszélnek helyettem, de mint pedagógus, vitathatatlan, hogy növendékeiért szíve dobbanásával, minden percben rajongott, és támogatta őket. Tanított és nevelt egyazon időben. Nem pusztán a technikai tudás, amit átadott, annál sokkal több, maga a színpadi lét tisztelete és imádata az alázattal való meghajlásig, a közönség szeretetének viszonzása a szerepek legaprólékosabb kidolgozásával, azok legmagasabb szintű előadásával. Profi volt Ő, a szó legnemesebb értelmében, művészként, tanárként, emberként egyaránt.

1995-ben, ösztöndíjasként lehettem Bayreuth-ban, ahol a legnagyobb büszkeséggel töltött el a Nürnbergi Mesterdalnokok vagy a Trisztán és Izolda egy-egy szerepében Sanyi bácsit látni és hallani a színpadon.

Az Erkel színpadán együtt játszottunk a Falstaff-ban, álltunk a takarásban, Ő mondta a poénokat, mi vevők voltunk a fogadásukra, majd beléptünk a színpadra, és megjelent Falstaffként, minden görcsös rákészülés nélkül váltott át emberből a pókhasú címszereplővé. Elegánsan és fölényesen. Akkor is tanított. Hogy lehetsz nagy előadóművész és ember egyazon pillanatban. Hiteles volt, ami a legnagyobb és egyben a legritkább erények egyike. Köszönöm Neked, hogy személyes megtapasztalás is társulhat irántad érzett tiszteletem megfogalmazásakor!

Ő valóban elmondhatja magáról, hogy a pályát megfutotta, várja Őt példaértékű élete jutalma, a lélek örök boldogsága…

A mennyei tanári karban épp magához öleli Kutrucz Éva nénit, Andor Évát, Sziklay Erikát, majd kezet ráz Bende Zsolttal, Keönch Boldizsárral…


Nyugodj békében, drága Sándor!

                                                                                   (Meláth Andrea, az Ének Tanszék vezetője búcsúja)