Felizzó emlék: búcsú Ugrin Gábor tanár úrtól

Néhány órája röppent fel a szomorú hír: Ugrin Gábor tanár úr elhunyt. Két éve, az akkor a 80. életévébe lépő Mesternek írta dr. Batta András rektor úr az alábbi sorokat. Nekrológ

Néhány órája röppent fel a szomorú hír: Ugrin Gábor tanár úr elhunyt. Nyilván sokan, nagyon sokan megrendüléssel vettük a média üzenetét, és mint mindig, ha egy jelentős ember távozik, felizzanak az emlékek bennünk, hiszen egy-egy személlyel egy korszak is távolabb kerül tőlünk: lelkünk történelmi része öregszik. Két esztendővel ezelőtt, amikor a terézvárosi Avilai Szent Teréz templomban köszöntük meg Tanár Úrnak gyakorló szakközépiskolánk, a Konzi kórusa élén kifejtett több évtizedes munkáját, s egyben jókívánságainkat fejeztük ki az akkor a 80. életévébe lépő Mesternek, írtam az alábbi méltatást, nem gondolva, hogy ilyen hamar nekrológgá válik.

Amikor annak idején rektor lettem, egyszer találkoztam Ugrin tanár úrral a Zeneakadémia portáján: „csak arra ügyelj, hogy hagyj nyomot” – mondta barátságosan, és még távoztában is visszaszólt: „nyomot kell hagyni”.

Ez a rövid jelenet valahogy bennem maradt, és sokszor gondoltam rá vissza: akkor is, amikor hangsúlyosnak és akkor is amikor kicsinek és erőtlennek éreztem magam. Hiszen még egy Arany János is csak addig merészkedett, hogy bevallja:  „Mély homályban, éjfél tájban, kis fény is ha nagynak tetszik,/ S hogy a föld körén bolyongtam: Egy barázdát én is vontam”. Egy barázdát… Igen, de milyen mélysége van, mélysége lehet eme barázdának! Ugrin tanár úr számtalan lélekbe szántott, vetett – de nem ő aratott, hanem mindazok, akik – a szó szoros értelemben – keze alá kerültek. Ez a kéz alakító, helyre igazító, fölfakasztó kéz. Sokszor éreztem, amikor bármelyik „Ugrin-kórussal” Tanár Úr a magyar költészet egy-egy remekművét szólaltatta meg „dalban elbeszélve”, hogy valahonnan nagyon mélyről csalogatja elő az énekelt szavakat, mondatokat, mintha kiszakítaná az anyagot, s így formálná anyagtalanná – költészetté.  És milyen különös: azt olvasom, számomra elérhető egyetlen önéletrajzi jellegű rövid írásában, hogy érettségi után a MÁVAG-ban, munkásként épp azt sajátította el, hova kell ütni az ólomkalapáccsal ahhoz, hogy a vas engedelmeskedjen.

1950-et írtak akkor, és a fiatal Ugrin Gábor sorsa nem különbözött a harmincasok nemzedékének megannyi más tagjáétól, akik a világ megrendülésének pillanatában nem a jó oldalon álltak. De vajon melyik volt a „jó” oldal? Nem éppen az, amelyiken az üllő mellett acélossá edződött a lélek? Mindenesetre Tanár Úr nem véletlenül sorolta Dezső bácsit, a „szakmunkás zsenit” élete kiemelkedően fontos, jó tündérei közé.

Ez a generáció különösen nagy ellenállással szemben dolgozott és élt, legkiválóbbjainak valószínűleg a folytonos, a kilátástalan, sőt sokáig hosszú távon is reménytelennek tűnő küzdelem adott egy olyan belső erőt, amellyel százakat és ezreket ragadtak magukkal, felmutatva az élet féltve őrzött, legszentebb értékeit. Említettem: őket megedzette az élet. Ugrin Gábor 12 éves volt, amikor bejöttek a németek negyvennégyben, 17 éves, amikor a kommunisták átvették a hatalmat, s 24 évesen az 56-os forradalom nagykorúsította, másodikos zeneakadémistaként. Ez a generáció még gyalog járt – „legfeljebb, ha villamoson” – a banánt csak meglett korában ismerte meg, és kamaszkorát kóla és csokoládé nélkül töltötte el. Viszont voltak eszméi és eszményei. Ugrin Gábornak a népzene, az európai remekművek, a magyar nyelv – Kodály szellemében és részben útmutatásával, az apostolok (Bárdos, Ádám Jenő s a többiek) vigyázó tekintete mellett. A „harmincasok” nehézségei ma irigylésre méltóak, mert éppen ezek a nehézségek keményítették meg jellemüket.

Ugrin tanár úr ereje, lobogása, a zene szolgálatába állított, megalkuvást nem ismerő könyörtelensége kitörölhetetlen nyomot hagyott mindazokban, akik életének bármelyik szakaszában, bármelyik kórusában mellé szegődtek, a Csepeli Munkáskórusban, a Tatabányai Bányász Vegyeskarban, a Magyar Állami Énekkarban, a Fővárosi Énekkarban, és persze a legendás Ifjú Zenebarátok Kórusában. Rajongó, s immár korosodó tanítványai a Veres Pálné Gimnáziumban, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában életük csillagos óráiként tartják ma is számon, hogy együtt muzsikálhattak az ő irányítása alatt. Sokan találták meg ebben a szókimondó, egyszerre nyers és megindítóan együtt érző emberben azt a vezetőt, aki a zenén keresztül az élet igazi értelmét mutatta fel számukra. „És akik az életet keresik, elzarándokolnak a művészet forrásához” – olvassuk a Zeneakadémia első emeleti, Körösfői-Kriesch alkotta  freskóján, amely előtt Ugrin tanár úr diákként, tanárként annyiszor viharzott végig, vagy éppen makacsul maga elé tekintve haladt az egyes vagy a kettes tanterem felé.

Goethénél olvassuk, hogy amikor – már idősödő fejjel – Napoleonnál járt kihallgatáson, az audiencia meghívottjainak rangját a protokollnak megfelelően rendre felolvasták. Goethehez érve Napoleon türelmetlen mozdulattal hallgattatta el a ceremóniamestert, a költőre mutatott s ennyit mondott: „C’est un homme” – „Íme, egy ember”. Eme anekdota mintájára Ugrin Gáborra ezt mondhatjuk: íme, egy tanár.

Sokak tanára – tanárunk volt és az is marad, amíg élünk, mert mindaz visszhangzik bennünk, amit Ő küldött felénk. Most – a testi valót tekintve – búcsúzni kényszerülünk. De szelleme tán elevenebben lángol emlékeink között, mint valaha.

Batta András