Gyöngyössy Zoltánt siratjuk

2011. december 30.

Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit… - milyen komolyan, szigorúan zenésítette meg ezt a sort a fiatal Bach (Actus tragicus). De néhány perc elteltével az ember gyengeségét is megkomponálta: Uram, tanítsd meg felfognunk, hogy meg kell halnunk… Igen, ezt megértjük. De hogy mikor és hogyan – az a felfoghatatlan, és amíg vér kering az ereinkben, emberi anyag törvényei szerint működünk, nem is foghatjuk fel.

Különösen ilyenkor nem, amikor ereje teljében lévő, sikeres, kedves, mindannyiunk által szeretett munkatársunk tűnik el egyszerre csak közülünk – volt, nincs? – csak azért mert egy Annuska valamikor, valahol megvette, és ki is öntötte azt a bizonyos napraforgó olajat (Bulgakov: A Mester és Margarita után szabadon), és a sorstragédia működésbe lépett. Három autó elindult, és egy bizonyos útszakaszon, egy szörnyű pillanatban létrejött a végzetes konstelláció, a halált hozó találkozás. Végzetesen, feltartóztathatatlanul, és a mi Zoli barátunk részéről vétlenül. Örökre elhallgatott egy fuvola, s helyét az a harang vette át, amit Lakatos Gyuri tanártársunk és barátunk emlegetett a Hemingwaytől vett megrendítő idézetben, néhány órával a tragédia után.

A gyászharang. A lélekharang.

Szinte lehetetlen leírni ezt a leírhatatlan mondatot. Gyöngyössy Zoli – telve tervekkel, reménykedéssel, új év, új élet-fejezet várásával, beérve és beérkezve művészi, tanári pályáján, tekintélyes professzorként, a zenei élet megbecsült szereplőjeként, zsebében külföldi koncertmeghívásokkal… S mindez két hónappal 54. születésnapja előtt!

Egyenes vonalú, sikeres pályájáról, remek iskoláiról, jeles mestereiről (Prőhle Henrik, Kurtág György, Simon Albert – többek között) fontos, meghatározó külföldi ösztöndíjairól, karizmatikus projektjeiről szinte mindent tudunk. Zoli nyitottsága, érdeklődése, mindig szíves és lelkes részvétele közös dolgainkban adta magát. Erre szokták mondani közhelyesen: nyitott könyv. Őszinte volt beszéde és őszinte a játéka.

Többünk utoljára a 2011-es év másik nagy, tragikus veszteségének, Dobszay tanár úr emlékére rendezett koncerten hallottuk a Tudományos Akadémián, a régi barát, Kemenes András partnereként. Bachot játszottak.

Simán, póztalanul, a hangokat az időben elrendezetten, és ez által időtlenül. Méltón ahhoz, akit akkor ezzel a muzsikával gyászoltunk. Égett a láng elhunyt mesterünk lelki üdvéért, és a Bach-zenén keresztül közel jött hozzánk alakja. Most Zoliért gyújtunk gyertyát, és ismét az ő Bach-játékát hallgatjuk, csakhogy már felvételről.

Őt siratjuk, és – mint mindig, amikor nagyot veszítünk – saját magunkat is. Mert hiánya, ugyanúgy, mint egykori jelenléte, immár kitörölhetetlen nyomot hagy bennünk.

Zolikánk, drága Barátunk, ígérjük: velünk maradsz!

Batta András