November 19-én a XXXII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia ünnepélyes díjkiosztóján, az MTA Dísztermében vehette át a Mestertanár Kitüntetését Dobszay Ágnes tanszékvezető. Országos Tudományos Diákköri Tanácsban végzett másfél évtizedes szervezői munkásságáért odaítélt elismerést Dr. Szendrő Pétertől, azt Országos Tudományos Diákköri Tanács elnökétől, Dr. Lovász Lászlótól, a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől és Dr. Palkovics László felsőoktatásért felelős államtitkártól vehette át. Gratulálunk!

A Zeneakadémia frissen megjelent, január-júniusi programkínálatot bemutató Koncertmagazinjába Hózsa Zsófia készített interjút Dobszay Ágnessel.

Dobszay Ágnes (Fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Egyházzene a 21. században

Kettős ünnepet ül az idei tanévben az Egyházzene Tanszék: 1926-os alapításának kilencvenedik, és 1990-es újjáalakulásának huszonötödik évfordulóját. A dupla jubileum alkalmából a tanszék jelenlegi vezetőjével, Dobszay Ágnessel beszélgettünk.

Hogyan alakult az Egyházzene Tanszék működése a megalapítás óta?

 Amikor kilencven évvel ezelőtt hivatalosan megalakult a tanszék, az akkori viszonyokhoz igazították az oktatást, és nem annyira a régi hagyományokra építették. Alapvetően orgonista kántor-karnagyokat képeztek, ami egyébként nekünk is fontos a napi gyakorlatban. Az újraalapítók már a több ezer éves keresztény liturgikus és zenei hagyományra támaszkodtak, figyelembe véve a modern gondolkodást és életmódot. Erre a rendszerre támaszkodik a jelenlegi tanszék, amelynek három alappillére van. A liturgika nagyon mély ismerete és alkalmazási lehetősége, az akadémiai szintű zeneművészi színvonal, illetve a tudományos háttér. A tanszék legfontosabb célkitűzése, hogy ez a három ismerettípus mindenkinél egybefonódjon – ebben különbözik a mi rendszerünk a külföldi egyházzene-oktatástól.

Édesapja, Dobszay László érdemei vitathatatlanok a 20. századi magyar egyházzene-történetben. Nem teher önnek az atyai örökség?

 Bizonyos fokig biztosan teher. Dobszay László a liturgikus megújulási törekvések egyik meghatározó alakja volt, az ahhoz tartozó régizenei örökséget, elméleti és tudományos hátteret nagyon jól ismerte, és így plántálta ezt át a gyakorlatba. Ezzel nyilván senki sem tud versenyezni. Ugyanakkor persze könnyebbség is, hiszen nemcsak rám, az egész tanszakra egy olyan megalapozott, kipróbált, évtizedek, sőt, évszázadok óta működő rendszert és zenei, egyházi gondolkodásmódot hagyott, amit mi, akik oda jártunk vagy ott tanítunk, mindannyian természetesnek veszünk. Én biztosan nem tudnám egyedül továbbvinni az ő örökségét, de azokkal a kollégákkal, akikkel együtt álltunk be mögé a sorba, talán tudjuk folytatni, amit ő egy személyben, illetve Szendrei Jankával közösen létrehozott.

 Az évszázados hagyományok mellett mekkora teret kaphat a kortárs zene az egyházzenei életben?

 A kortárs zene mindenütt problematikus terület. Tapasztalataink szerint az a célravezető, ha az oktatásban a gyerekek viszonylag korán találkoznak vele. Ha a régi zenetörténeti korok mellett számukra is felfogható, nem túl nehéz, de új hangzásokat hozó műveket is megismernek, akkor érdekes módon nagyon fogékonnyá válnak rá. A Budapesti Énekes Iskolában oktató tanáraink számolnak be a legtöbb ilyen példáról: a gyerekek a gregorián, illetve korai polifon művek mellé beillesztett egyszerűbb kortárs darabokat is pillanatok alatt megtanulják, és megszeretik. És aki ezen nő fel, az később is nyitottabb lesz a kortárs zenére. Szerencsére akadnak – főleg fiatalabb – zeneszerzők, akik nagyon jól ráéreztek, hogy a liturgiába is lehet modern, de nem túl bonyolult zenét írni, amit, ha nem is a legkisebbek, de a mi hallgatóink biztosan meg tudnak tanulni. És úgy vettük észre, hogy nem futnak ki az emberek a templomból, tehát valószínűleg ők is élvezik.

 Mit jelent egyházzenésznek lenni a mai világban, mit tart szakmája legfőbb feladatának?

Van egy ideális elképzelésünk, ami megfelelő támogatottság mellett valósulhatna meg, és persze van a realitás. Az 1926-ban megnyílt képzésnek volt egy nagy egzisztenciális pozitívuma: a Zeneakadémia és a Püspöki Kar megállapodása értelmében templomi állást csak olyan tölthetett be, aki egyházzenei diplomával rendelkezett. Ma egy ilyen megállapodás mellett sokkal több növendéket tudnánk képezni. A templomok zenei életét csak olyanok vezetnék, akik jól megalapozott tudással rendelkeznek a liturgiában és a zenében is, és befolyással lehetnének a felekezetük egyházi iskoláira. A napi liturgikus gyakorlat megszervezése mellett egy egyházzenész legfőbb feladata, hogy a fiatalok felé közvetítse ezt a fajta zenei anyagot. Én az eddigi tapasztalatok alapján azt látom, hogy ez nagyon magas értékrendet ad a gyerekeknek, és rajtuk keresztül a szülőknek is. Az is átérzi, akinek magához a valláshoz nincs köze, hiszen évszázados hagyományt és értéket közvetít. A gyerekek között pedig szellemi közösséget teremt, ami szerintem túlmutat azon, hogy zeneileg jót kapnak. És ezt akkor sem felejtik el, ha nem lesznek zenészek, ha később be sem teszik a lábukat a templomba. Mindezt minél szélesebb körben sugározni – ez egy egyházzenész legfőbb feladata.

A szellemi közösség a zeneakadémiai tanszéken is megvalósul?

 Azt hiszem, igen. A hozzánk becsöppenő kívülállók is ezt szokták mondani: itt nem oktatók meg diákok vannak, hanem egy szakmai és baráti közösség. Mi nemcsak a tanteremcserénél találkozunk, hanem szerencsére van egy tanszéki szobánk, ahol össze tudunk ülni, péntekenként a kollégákkal együtt ebédelünk, amit tanszéki értekezletnek hívunk, és közben minden aktuális dolgot meg tudunk beszélni. A növendékeink pedig egymással és velünk is egy közösséget alkotnak. Ezt az újraalapítóktól örököltük, de nagyon szívesen visszük tovább. Szerintem minden tanszéknek jót tenne.

Hózsa Zsófia