Petrovics Emil Tanár Úr búcsúztatójának időpontja 2011. július 12., 12 óra

Életének 82. évében elhunyt Petrovics Emil, kétszeres Kossuth-díjas zeneszerző, Érdemes és Kiváló Művész. Petrovics Emil életműve rendkívül széles tevékenységi kört ölel fel. Alkotó érdeklődése az operától, a színházon és filmen át a pedagóigáig terjedt. Különböző tisztségei mellett 1968-tól a Zeneakadémia tanáraként és egy ideig a Zeneszerzés Tanszék vezetőjeként sok tehetséges zeneszerzőt indított útjára. Soha meg nem alkuvó, a magyar és egyetemes kultúra ügyét mindig szem előtt tartó, aktív művész volt. Széles látókörű, eredeti és erős egyéniségének színe hiányozni fog a hazai kulturális palettáról. Tanár Urat a Zeneakadémia és a Magyar Állami Operaház saját halottjának tekinti, búcsúztatása 2011. július 12-én 12 órakor lesz a Fiumei úti Nemzeti Sírkert ravatalozójában.

Búcsú Petrovics Emil tanár úrtól

Erő sugárzott belőle szinte élete utolsó pillanatáig. Mindig pontosan tudta, hogy mit akar, és az akaratát rendszerint keresztül is vitte. Több mint fél évszázadon keresztül az egész magyar zenei élettel foglalkozott. Bátran vállalt közéleti feladatokat, képviselőséget, igazgatóságot. Illett hozzá a parancsnoki szerep.

Rendkívüli tájékozottsága különlegesen éles véleményalkotásának biztonságával párosult. Tudott szeretni, tudott gyűlölni – egyénisége nem volt mentes szélsőségektől.

„Szerb vérét” gyakran emlegette mindenki, amikor felemelte a hangját és a szó szoros értelmében rácsapott az asztalra. Szerb vér? Egy beszélgetésben érdekesen fejtette ki családja gyökereit: 

„Anyai nagyapám osztrák volt, s pályázat útján nyerte el a századforduló táján a becskereki nagytemplom egyházkarnagyi állását. Nagyanyám tót leány volt, a mai Szlovákia területéről származott. A családban – akkor magyar terület lévén – mégis magyarul beszéltek.

Érdekes módon a nagyszüleim Vácott ismerkedtek meg, onnan kerültek Becskerekre, a szülővárosomba. Édesapám szerb ember volt, a tisztán szerb nemzetiségű Montenegróból származott. A század elején, mint annyiszor, áramlott fel a Balkán déli részéről a sok szerb, görög, albán, makedón Magyarország illetve a Monarchia irányába, mert ott a hegyek között nehéz megélni, mind a mai napig.

Apai nagyszüleim Versecre, a Bánátba jöttek föl a század elején. Apám pravoszláv kispapként kezdte pályafutását, de kitették a szemeneresi templomból, mert Spinozát olvasott, és ott a vallástól idegen olvasmányokat nagyon szigorúan vették. Aztán bölcsész lett, tanár, anyámat is tanította a gimnáziumban, később kitűnő újságíróként kereste kenyerét az akkori két jelentős jugoszláv napilapnál.

Édesapám tudott magyarul, mert az annakidején természetes volt, hogy ahol több nemzetiség él együtt, tudják egymás nyelvét. Nem emlékszem rá, hogy édesapám egyszer is rám szólt volna, hogy ne beszéljek magyarul. Anyám beszélt szerbül is és magyarul is, így aztán egészen természetes módon kétnyelvűként nőttem fel, sőt édesanyám szüleinél a német nyelv is meglehetősen használatos volt.”

Mindez Tanár Úr identitását messzemenően meghatározta. Amikor annak idején imádott szigligeti házában beszélgettem vele, szemléletesen foglalta össze kapcsolatát a hazával, az ő hazájával:   

„Szigliget talán az első otthonom, immáron huszonnyolc éve, sőt azelőtt is jártam már le az Alkotóházba dolgozni. Felnőttkori barátságaim itt épültek ki. A gyerekkoriakat elveszti az ember, s a felnőttek között keresi. Én megtaláltam, s megtaláltam itt magamat is. Miközben Budapesten változtak a lakásaim, ez állandó maradt.

Az én hazám Európának ez a vidéke. Itt egy magyar várban állunk, ahol voltak törökök is, majd az osztrákok felrobbantották. Én mindezt magaménak tudom érezni. Ez is a hazám, de a Balkán is a hazám és Budapest is a hazám. Én a hazát arra a közösségre, azokra az épületekre, tájakra, vidékekre redukálom, amelyekben eddig is éltem, és amelyekhez hűséges akarok lenni. Akár ehhez a várhoz, akár a Dunaparthoz. Tavaly itt, a Balaton partján komponáltam kantátámat éppen a Dunáról (József Attila versére). De Szigliget a mag, a centrum, amelyről dél, nyugat, észak és kelet felé egyaránt van kilátás. Azért is szeretek itt lenni, mert innen mindenfelé nézhetek.”

Zeneszerzőként saját útját járta. A II. világháború utáni nemzedék azon kevés jelentős magyar zeneszerzője közé tartozott, aki nem járt külföldi mestereknél ösztöndíjjal. Zenei nyelvét Bartók, Kodály, a balkáni és a magyar népzene határozta meg, ugyanakkor szuverén módon szűrt le tanulságokat a nyugat európai zene múltjából. Különösen Puccini állt hozzá közel.

Büszkén vállalta, hogy semmilyen irányhoz nem tartozik. „Barátságos zenét” akart komponálni. Ez alatt azt értette, hogy a közönségnek, méghozzá egy lehetőleg széles közönségnek komponál. Vonzódott a színpadhoz, a költészethez; legnagyobb hatású művei operái, mindenek előtt a történelmi jelentőségű C’est la guerre és kantátái. Műveit szívesen játsszák, mert teret adnak a kifejezésre, ritmikailag izgalmasak, és a közönség körében valóban sikeresek.

Petrovics tanár úr több évtizeden át vezette a zeneszerzés tanszakot. Zeneakadémiai tanítását ugyancsak ő maga foglalta össze a leginkább találóan:  

„A Zeneakadémián szakmát tanít az ember, én is úgy indultam neki a tanári pályának, hogy voltak tanáraim, akiket szerettem. A Zeneakadémián fontos a személyes kapcsolat. Az egyetemen a professzor tart egy előadást mondjuk a körömágyról, majd kimegy és otthagy háromszáz növendéket. Nálunk napi viaskodás van, hogy mi jó, mi nem jó. Több reményt fűztem a tanításhoz, mint amit meg tudtam valósítani, de azt gondolom, hogy mindent megpróbáltam, amit tudtam; igyekeztem felismerni és tiszteletben tartani a fiatalok tehetségét. Soha nem jelöltem meg stiláris irányokat, hanem azt kutattam, hogy mi érdekli őket, merre szeretnének menni, s ebben segítettem. Volt sok örömöm is, természetesen.”

Növendékei és más muzsikus fiatalok tevékenysége érdekelte, pályájukat követte, ha úgy ítélte meg: segítséget nyújtott. Volt benne valami azokból az atyákból, akik  patriarchális  társadalmakban nőttek fel és sajátították el a férfi-szerepet. Férfiasságot sugárzó megjelenése, szelleme – mely sok nőt ejtett rabul hosszú élete folyamán – uralkodási habitussal párosulva adta személyiségének méltóságát.

„Aki nem meri kimondani a saját igazságát, az silány ember.” – mondta. Tiszteletre méltó volt benne az, hogy ő mindig kimondta. Mély és markáns nyomot hagyott bennünk, és a koron is, amelyben élt.

Emlékét megőrizzük!

Batta András