Rados Ferencet köszöntjük

Az alábbiakban Nagy Péter zongoraművész köszöntőjét olvashatják:

Tanár úr!

Az alábbi gondolatok egy régebbi írásomból származnak.
Ma sem tudnék jobban fogalmazni.

P

…vagy amikor egy nyavalygós zongoraóra után beállított a nővéremhez (mint később megtudtam), hogy megkérdezze: - Na, most éppen mi a baja?

Hogy ez nem tartozik a lényeghez? ÉPPEN HOGY!

Mert meg kellett értenie, mi a baj.

Mert meg akarja érteni, hogy mi a baj a darab játszásával, vagy éppenséggel az emberrel, aki próbálgatja. És csalhatatlanul átlátja, mitől NEM döglik a légy. 

Megátalkodott kételkedése, ahogy iszonyú nagyítókkal vizsgálja a számunkra elenyészőnek tűnő részleteket – nem csak a zenében. Utolsó mentsvárnak tűnik ebben a zavarodott világban.

Csak a legnagyobb szeretettel tudok gondolni azokra a gyilkos mondataira, amelyek húsba vágóan világosították meg elmémet (és abban a pillanatban a darabot), leplezték le, hogy rossz úton tévelygek. Megfigyelései rendbe szedik  a zene szerkezeti működését, ALAPVETŐ TESTI FUNKCIÓVÁ EMELIK A DARABOK JÁTSZÁSÁT.

Nem úgy gondolok ezekre a mondatokra, mint gyermek apjának megszívlelendő tanácsaira, vagy mint tanítvány keleti bölcsének szavaira, hanem mint a SPONTANEITÁS ÉS A SZÁZSZOR-EZERSZER ÁTRÁGOTT TUDÁS PÁRATLAN TALÁLKOZÁSÁNAK ÁRAMÜTÉSEIRE.

Látja, milyen nehéz helyzetbe kerül a növendék, amikor szembesül véleményével. Cinikus nevetésével a tanítás képtelenségét átérzően feloldja.

A kételkedés meg a tagadás. Ha nem tenné maga számára kérdésessé az összes dolgot, de a legőszintébben, legördögibben,  akkor nem tudna olyan konstruktív lenni.

Hogy zseniálisan kiismerte a zeneszerzők nyelvét, és ugyanígy a zongora-zongorista működését, mindez persze nem mond eleget arról a KÁPRÁZATRÓL, ahogy a zene a DNS-láncába be van vésve. Az ŐSLÉNYEK genetikája érintetlenül megmaradt benne.

Hogy ezzel aztán megverte az Isten?

Ismerjük kálváriája stációit.

Az általa felismert szabályok a mámoros szabadság érzetét adják. Átadja altruista módon, nem tartja meg magának.

...és ezeket a darabokat most már mindörökké szeretni fogom.

Ja, hogy aztán megfakulhat az elementáris élmény? Na, akkor kéne elővenni a Radost. Mindennap tiszta gyomorral ülni a zongorához, könyörtelenül megnyálazni a mutatóujjat, fölnyújtani az égre, és megkérdezni, honnan is fúj a szél. Ez lenne az a bizonyos szabadság.

Nehéz. De ezt ő se tagadja.

Ismerősöm mondja: „Több, mint zenész. Egy regényfigura.  Nem is nagyon van ilyen komplett alak az életbe beletéve. Nagyon meg van írva!”

 Valahol elhangzott, hogy a Rados hiper-szenzitív, nehéz vele.

Fordítva van ez: mi vagyunk érzéketlenek, és Ő a normális.

*****Rados Ferenc 90 éves