Születésnapi levél Kodály Zoltánhoz

Levél Kodály Zoltánnak

Tisztelt Tanár Úr!

2009-et írunk. Immár 42 esztendeje, hogy Tanár Úr eltávozott a halhatatlanok világába, és azóta kettős dimenzióban létezik: egyrészt közöttünk, az emlékek, a művek, a tanítás közvetítésével másrészt a számunkra ismeretlen tartományban, Isten örök és oszthatatlan birodalmában. Mivel ma Tanár Úr születésnapja van, igyekszem jó dolgokról beszámolni, de azért sajnos becsúszik olyan is, amit röstelkedve írok le, s ezért előre is elnézést kérek.   

Örvendetes az, hogy amint annak idején, most is megtartjuk a születésnapi koncertet. Bár közös alma materünk, a Zeneakadémia még nem zárta be kapuit a már Tanár Úr életében is aktuális felújítás miatt, de minden nap készülünk az épület megújításának rögös folyamatára. Arról az épületről van szó, ahol Tanár Úr ifjú oktatóként 1907-ben, épp az épület születésekor pályáját elkezdte, és ahol annyi szép és kevésbé felemelő órát töltött, attól függően, hogy a tanítványok vagy egyes kollégák körében tartózkodott. Nemrég megépült Budapesten a művészeteknek, így a zenének új palotája, amely nemcsak impozáns, modern épületet jelent, hanem immár fontos zenei tartalmat is.

Tízezrek zarándokolnak ide, hogy zenét hallgassanak. Általában jó minőségű zenét, még Tanár Úr szigorú mércéje szerint is. Gyerekek is járnak a Művészetek Palotájába, sokan már 9 hónappal születésük előtt hangverseny látogatókká válnak, ifjú anyukák egy különleges programra ide hozzák kisbabájukat, óvodások ismerkednek hangszerekkel vasárnap délelőttönként, iskolások érkeznek buszokkal az ország sok tájáról, és innen is eljut a zene – kiváló muzsikusok révén – több iskolába.

Sokan hallgatják az értékes zenét. De kevesen művelik. Pontosabban ahhoz képest művelik kevesen, amit Tanár Úr megálmodott: nem él az iskola a zene erejével, meggyengült a közös éneklés varázsa, s az ének-zene tanulás – általában – nem harmonizál a többi szabad művészettel. Meg aztán a szabad művészetek is háttérbe szorultak kissé, átadva helyüket valamiféle robot-tudásnak, ami aztán mindenféle társadalmi bajnak a forrása. De most nem is erről szeretnék írni Tanár Úrnak, hiszen egészen biztos, hogy az ilyesfajta negatív rezgések eljutnak a szellemvilág köreibe is.

Inkább arról számolok be örömmel, hogy azért még mindig sok gyerek tanul zenét Magyarországon, akár 200 ezren is lehetnek, zeneiskolások, tehetségesek és kevésbé tehetségesek, jó, sőt kiváló tanárok irányításával, akiknek egy része még Tanár Úr iskoláján sajátította el a zenei írás-olvasást. Még mindig létezik a zenébe beavató előképző, elég tág a zeneiskolák világa, és főleg: ha nem is Tanár Úr mércéje szerint (azaz a szülő születése előtt 9 hónappal), de hamar el lehet kezdeni zenével foglalkozni. Legalább is hamarabb és szervezettebben, mint a világ legtöbb más országában. Tisztelnek is érte bennünket.

Érdekes módon azonban Magyarország most nem ettől akar igazán híressé válni, bár sok választanivalója nincs. Közben Venezuela, ahol nem voltak zeneiskolák és zeneoktatási filozófia sem volt, világhírűvé vált azáltal, hogy hangszereket osztottak ki szegény és kallódó gyerekek körében, akik – megfelelő irányítással –  elkezdtek közösen muzsikálni. És csodák csodája, Tanár Úr próféciája teljesedett be, azaz a zene valóban megnemesítette a lelket, és a kallódó gyerekek megtalálták az élet értelmét, akár a zenében, akár más szép és fontos tevékenységben. Lassan Venezuela, Chile és más latin amerikai ország a zenei nevelésben terén híresebb lesz, mint Magyarország, egész egyszerűen azért, mert ezt ott feladatnak tartják. Igy aztán odasereglik a zenei világ apraja-nagyja – csodálni és csodálkozni.  

Persze igazságtalanok lennénk, ha elsiklanánk a magyar érdemek felett.

Tanár Úr szülővárosában, Kecskeméten egy zene pedagógiai intézet működik immár 35 esztendeje, hogy nemzetközi pedagógus körben képezzen tanárokat Tanár Úr útmutatásai alapján. Ez az intézmény nagyon híres lett – külföldön. Szeretnénk, ha a jövő magyar zenetanárai is magukba szívnák szellemiségét. Ezzel kapcsolatban biztosan örül Tanár Úr, ha elmesélem, hogy a Kodály Intézet immár öt esztendeje a Zeneakadémia része. Azé a Zeneakadémiáé, amely oly nehézkesen kapcsolódott Tanár Úr mozgalmához, leszámítva néhány nagy pionírt, Bárdos Lajost, Ádám Jenőt, Szabolcsi Bencét, Szőnyi Erzsébetet…

Bizony, a céh nehezen engedte be a mozgalmat, és kevesen jöttek rá arra, hogy a Zeneakadémia alsó és középfokú zenei iskolarendszer nélkül nem létezhet. Viszont az így képzett ifjú muzsikusoknak valóban anyanyelvük a zene.

Ezt tapasztaltuk néhány hete Dél-Koreában és Japánban – ahol egyébként Tanár Úrnak örvendetesen nagy tábora és tisztelete van – amikor a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarával kiváló hangversenytermekben és egyetemeken mutattuk be a magyar zenét és zenélést. A mieink a játékos gyermek természetességével beszélik a zene nyelvét. És amikor 10 ezer kilométernyire a Kárpát-medencétől a csellókon, majd a kürtön felhangzott a Galántai táncok széles, magyar tájat festő nyitó-dallama, bizony globalizáció ide, globalizáció oda: könny szökött a szemünkbe. Furcsamód még a koreaiakéba is. A japánokéba nem, de ők erősen uralkodnak magukon. Igy nevelték őket.

Emlegettük is sokat Tanár Urat, hogy a siker nemcsak egy jól edzett zenekarnak köszönhető, hanem az egész magyar zenepedagógiai rendszer diadala. Most nem akarom aggasztani Tanár Urat azzal, hogy mennyire törékeny ez a rendszer, és hogy milyen veszélyek leselkednek rá. Amúgy meg úgy tudom, hogy a finanszírozással Tanár Úrnak is volt baja bőven. Már akkor sem volt – mindenre – pénz. Most meg semmire sincs. De ezt csak a bon-mot kedvéért írom, magam se szeretném komolyan gondolni. Mert lám, ez a koncert is létrejött. Igaz, itt senki sem pénzért muzsikál vagy énekel, és terembérletet sem kell kifizetnünk, mert a MűPa (így becézik az új létesítményt) vezérigazgatója, Kiss Imre ugyancsak Galántán járt iskolába, mint Tanár Úr, és ott is született. Márpedig Galánta kötelez.  

Gyönyörű a mai műsor. Amikor ezeket a műveket válogattuk és készültünk Erdei Péter és Ugrin Gábor tanár úr – nyilván jól emlékszik rájuk Tanár Úr – vezetésével és zenei útmutatásaival, újra és újra arra kellett gondolnunk, hogy a művészi ego oltárán milyen áldozatot hozott Tanár Úr. Mily nagy teret vett el a zeneszerzőtől a pedagógus, hiszen az életmű meghatározó része nevelési fogantatású, nemcsak az olvasógyakorlatok, a zenei hallás, írás-olvasás alapkövei, hanem az olyan nagy művek is, mint a Háry János vagy a Székelyfonó, amelyekről Tanár Úr egy jegyzetében azt írta: „Építőkövek. E nélkül nem lehet.”

Így aztán a tízes évek individuális kompozíciói, a két cselló szonáta, a vonósduó, a vonóstrió és a  vonósnégyesek után nem csoda, hogy jött a Psalmus nagy korszakváltása – amely a Te Deummal zárul, és az is érthető, hogy a szimfonikus műveknek is küldetésük lett: a magyar falu és táj hangulatát vitték el a világ vezető zenekaraihoz, hangversenytermeibe.

A Marosszéki táncokat ma este a ritkább változatban, zongorán halljuk, és ezzel a darabbal szeretnénk Tanár Úrnak bemutatni egy mély és eredeti ifjú tehetséget, Holics Lászlót, aki kiművelt muzsikus, bármikor, bárhol megállta volna a helyét az elmúlt 100 év magyar zenetörténetének folyamán. Odaadással készültek a Te Deum szólóira a Zeneakadémia ének tanszékének hallgatói Marton Éva irányításával.

Büszkeséggel említem a kórust – pontosabban kórusokat – és a zenekart – pontosabban zenekarokat.  A Zeneakadémia  ismét súlyt helyez a közös muzsikálásra, a kóruséneklésre és zenekarban való játékra. Erre külön egyesületet hoztunk létre, Grand École Alma Mater néven. Alma materünk hosszú történetében néhány viszonylag rövid periódus volt csupán, amikor a mesterképző arisztokratikus elefántcsonttornya mellett megjelenhetett az életszagú közös tér, a muzsikáló közösséggel, mely felkészülés és minta minden ifjú muzsikus pályáján. Előbbi a hivatáshoz, utóbbi az elhívatottsághoz adhat meghatározó impulzusokat. A kórussal kicsit más a szándékunk. Azt reméljük, hogy a még létező, ám sajnos éppen nem virágzó tavaszát élő amatőr kórus mozgalmat egy ifjú, jól képzett, zeneakadémistákból álló kórus példaként inspirálhatja. Azt reméljük, hogy a Zeneakadémia – a karnagyok képzése és továbbképzése révén –  a mozgalom élére állhat. Azt szeretnénk, ha a Zeneakadémia Tanár Úr igazi örököse maradna szellemi értelemben.

Nagy érték a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, familiárisan Konzi, mely már Tanár Úr idején is nagy szolgálatot tett a hivatásos muzsikusok zenei nevelésében. A Konzi összegyűjti a zeneiskolákban felbukkant tehetségeket, és felkészíti őket a legmagasabb fokú képzésre. Egy olyan híd, amelyen át kell menni, ráadásul az emberi életkor egyik legizgalmasabb, de egyben legnehezebb periódusában.

Ma, Tanár Úr születésének ünnepén összefog a Zeneakadémia és a Konzi. Ritkán történt ilyen a két intézmény történetében. Ezt is Tanár Úrnak köszönjük.

Úgy érezzük, hogy az egyértelmű iránymutatás, amely Tanár Úr rövid mondataiból és kristályos meggyőződéséből áradt, az évtizedek távlatában sem vesztette el erejét.

A zajban nem mindig hallunk meg mindent tisztán, de bízunk benne, hogy igaz út az, amin járunk. Ahogy mi követjük Tanár Urat, úgy reméljük, hogy követnek bennünket. Összetalálkozunk a Kodály-születésnapokon, és talán a hétköznapokon is.

Fogadja Tanár Úr szeretettel zenei ajándékunkat!

Batta András