A technika a lélekből szülessen meg, ne a mechanikából.

Liszt Lina Ramannak

Valóra vált egy álom Ázsiában - Scheck Ádám írása és interjúi

2009. december 3.

Valóra vált egy álom Ázsiában

 

Scheck Ádám írása

 

Budapest. Hajnali 4 óra, odakint zuhog az eső és dermesztő hideg van. Küszködve az álmosságtól újságolom a hírt a taxisnak, hogy milyen nagy utazás is vár rám. Irigykedve teszi fel a kérdéseit, majd jó utat kívánva rakja le a pocsolyába az óriási bőröndöm.

 

Ferihegyen ismerős álmos arcokból kezd lassan kirajzolódni a zenekar. A tekintetekben benne van a 2 hetes intenzív próba fáradsága, a mostani megsavanyodott magyar hangulat és persze az izgalom, hogy vajon mit tartogat az elkövetkező pár hét a világ túloldalán?

 

A csaknem 11 órás repülőút alatt volt idő begyakorolni a „Gamsa-haam-nida” köszönöm koreai megfelelőt, amivel mindig sikerült a roppant csinos stewardess-ek arcára őszinte mosolyt csalni. A Seoul-i repülőtéren komoly szakmai stáb (STAFF) várta a zenekart, de mi, akik megörültünk, hogy szárazföldet ért a lábunk, önkényesen, egyesével szemerkéltünk ki az előtérbe. Vendéglátóink Turpi (Kovács Tamás) segítségével csak-csak összehorgásztak minket. Egy névvel ellátott bilétával – ami tartalmazta az egész dél-koreai programunkat – meg is „bélyegeztek” bennünket a szó pozitív értelmében. Örömteljes volt, mert így legalább én is megtanultam a nevét a zenekari tagoknak. Amíg Daeguba értünk, mindenki az orrát a busz ablaküvegéhez nyomta, fürkészve a kinti ismeretlent, miközben az ügyesebbek vadul csattintgattak a fényképezőgépükkel.

 

Daegu-ban elfoglaltuk a négycsillagos szállodai szobánkat – amivel én személy szerint irgalmatlan hamar meg tudtam barátkozni – majd fejedelmi lakomán vettünk részt. Igyekeztem mindent megkóstolni, hogy később ne érjen nagy meglepetés. Így tanultam meg, hogy az ételek közül a zöld és a fehér nagyrészt az ehető, a barna és a fekete az óvatos, a piros, lila, kék a tilos kategóriába sorolandó. Mondanom se kell, hogy a rendszerem a következő étkezés alkalmával csődöt mondott. Az esti koncert számunkra meglepő, hihetetlen nagy sikere feledtette a fáradságból származó apróbb hibákat, az amúgy félelmetesen nagy és modern koncertteremben. 

 

Seoul-ba is este érkeztünk, hosszú utazást követően. A Co-op Residence enyhén szólva sem tudott versenyezni az előző Novotel hotellel, ellenben a város mérhetetlen nagysága, éjszakai élete, izgalmassága olyan élmény volt, amit Európában nem tud megtapasztalni az ember! Az itt adott koncertünkön a szólistáink frenetikus játéka ejtette ámulatba a közönséget. A koreai tartózkodásunk során végig éreztük az emberek szeretetét, önzetlenségét, figyelmességét, tiszteletét irányunkba, emiatt is zártuk szívünkbe ezt a feltörekvő nemzetet, akikről még a jövőben sokat fogunk valószínűleg hallani.

 

Japán. Sokak régóta dédelgetett álma, hogy eljusson ide, köztük az enyém is az volt. Megadatott. Hihetetlen, de csak megérkeztünk kis nemzetünk fiaiként - és természetesen lányaiként – ebbe méreteiben és előrehaladottságában számunkra szinte felfoghatatlan városba. Nem fogok szuperlatívuszokat keresni, hogy leírjam az érzéseim, mert egyszerűen leírhatatlanok. Az „itt minden más” meg túl profán meghatározás, de mégis helytálló. A forgalom és az újságolvasás fordított, a kapcsolók és a kilincsek ellentétesek, az utcák és a WC-k tiszták, az emberek tisztelettudóak, elegánsak, a kés és villa helyett pálcikákkal esznek, és még sorolhatnám napestig. Tényleg minden más, és ami a számunkra fájó, hogy jobb is minden. Nagyságrendekkel jobb.

 

Az olimpiai faluban (National Olympic Memorial Youth Center) lettünk elszállásolva. Az 1964-es Olimpiára épült „falu” a mi szocializmusból lábadozó országunkhoz képest is modernek mondható. Mindenkinek egyszemélyes kis cellája volt. Élveztem az egyedüllétet a szobámban és jókat derültem annak méretein. Minden rendkívül apró volt, ellenben annál praktikusabb. A fürdőkapszula tükre nagyjából a mellkasomig ért – mit szenvedhettek annak idején a fürdőkádban az NDK-s úszólányok…

 

Kedden látogattunk el a Musashino Akadémiára. A próbát követően beszöktünk páran a tantermekbe. Személy szerint én a társaimmal a nagybőgősbe. A kommunikációs nehézségeket áthidalva jókedvűen tudtunk társalogni az ottani zenetanoncokkal, akik szívélyesen fogadtak minket és kíváncsian várták tőlünk a koncerteket. A pihenésnek és a folyamatos kinti próbáknak illetve a fokozódó koncentrációnak köszönhetően mind a két tokiói estünk nagyon jól sikerült! A zenekar összeért és mindenki a maximumot adta a tudásából, amit a japánok is megéreztek.

 

Jelentem Tokiót meghódítottuk: már az első alkalommal megtanultunk kiigazodni a több, mint 30 metróvonal között, – vicces, mi a 4. építésével küszködünk idehaza – jómagam körbevonatoztam társaimmal a megemelt vasútvonalon a várost. A szűnni nem akaró embertömeg, a magasságukban egymással versengő felhőkarcolók hada, a császári palota, az emberek fegyelmezettsége, az utcák sokszínűsége és tisztasága, a modern elképzelések keveredése a tradicionálissal, a japán lányok mosolya mindvégig kivívták bámulatunkat. A legjobb hangulatú estéket is talán Tokióban töltöttük.

 

Fukui-ba araszolva jutottunk el. Majdnem egy teljes napot ismerkedtünk egymással a buszban, miközben kaptuk a dobozba zárt étkeket. Sokaknak fejtörést okozott az ajándékdoboz tartalma. Láttuk a Fujit is, a szigetvilág leghatalmasabb vulkánját festői környezetben. Megéltünk 2 kis földrengést, egy tradicionális jellegű szállodában este, ahol volt ki bogarakat irtott a karmesterünk segítségével s volt ki „szakéval” a kezében, a gőzben masszíroztatta magát, amíg a japánok meg nem elégelték a dolgot s marcona biztonságiőr-bácsit állítottak a fürdő elé. Mondanom se kell, hogy én az utóbbi társaságba tartoztam.   

 

Hida megmutatta Japán teljesen másik arcát. Jellegzetes pici épületei a hegyek tövében, a nyugalom, a szinte kihalt hangulatos utcák, mind feledtették Tokió nyüzsgő megapolisz jellegét. Érzésem szerint, ha nem is a legjobb, de a legönfeledtebb koncertet itt adtuk utolsóként Hidában. Mindenki felszabadultan tudott muzsikálni. S jól esett a közönség pozitív visszajelzése minduntalan.

 

 

A búcsúest nagyon jól sikerült. Már csak azért is, mert végre láthattunk olyan ételeket a nekünk rendezett fogadáson, amiket be tudtunk azonosítani. Kiéhezett hiéna hadként faltuk a finomabbnál finomabb falatokat. Ezután a köszönetnyilvánításé volta szó mind két részről.

A japánok viszontgesztust gyakorolva a két tokiói koncertünk felvételét adták kézbe két CD-n, minden egyes magyar zenésznek. Jó érzés volt kézben tartani a távoli országban annak a munkának eredményét, amiért tisztességgel megdolgoztunk. A hajnalig nyúló karaokézáson hallhattuk még rektorunk bariton hangját is Michael Jackson Billie Jean klasszikusában, illetve kiderült, hogy van köztünk egy-két rejtett Elvis Presley, Whitney Houston és Mariah Carey is!

 

Bár a honvágy erősen dolgozott bennem, mégis ambivalens érzésekkel szálltam fel a repülőgépre. Társaimmal szívünkbe zártuk Ázsiát s biztosra veszem, hogy az itt megélt felejthetetlen emlékeket jó mélyen elraktároztuk magunkban.

 

 

Azóta megérkeztünk Magyarországra. Részesei voltunk azon álom megvalósulásának, amire sokan gondolni sem mertek volna. Hogy mindez mit takar és hogy mi is történt odaát, milyen élményekkel lettünk gazdagabbak és milyen útravalót kaptunk, mások milyennek látták a turnét, arról rántja le a továbbiakban a leplet – reményeim szerint – a beszélgetésem a Rektor Úrral, a karmesterrel, a szólistákkal, zenekari tagokkal és a szakmai stáb tagjaival.