Végső búcsú Dobszay tanár úrtól - a gyászmise időpontja 2011. szeptember 20.

Végső búcsú Dobszay László tanár úrtól

Az életének 77. évében, 2011. augusztus 26-án, türelemmel viselt hosszú betegség után elhunyt Dobszay László tanár úr, Egyetemünk professor emeritusának temetése végakarata szerint családi körben lesz.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszéke és a Magyar Egyházzenei Társaság a tanár úrtól, a tanszék újraalapítójától, a Társaság alapító elnökétől a budapesti Avilai Nagy Szent Teréz plébániatemplomban (Bp. VI., Király u. – Nagymező u. sarok) szeptember 20-án, kedd este 18.30 órai kezdettel bemutatott gyászmisén vesz végső búcsút.

A szertartásra várjuk a tanár úr volt kollégáit, tanítványait, tisztelőit, barátait is.

Enyedi Pál tanszékvezető

Hafenscher Károly elnök

Búcsú Dobszay tanár úrtól

 Latinul kellene búcsúzni tőle… Azon a nyelven, amelyen Tanár Úr folyékonyan beszélt és írt. Csodálta logikáját, tömörségét, mélységét – benne az elsüllyedt kultúrákkal – és szerette e nyelv artisztikumát, kecsességét, lejtését, zenéjét, egyszóval: a tudomány és a művészet egységének kifejeződését látta benne, mint ahogyan a zenében is, szem előtt tartva a középkor felfogását: musica scilicet ars.

A tudós és a művész találkozott össze az elkoptatott szó igaz értelmében vett zseniális ember pályáján. Vagy fordítva: a művész és a tudós? Hol ezt, hol amazt tartottuk erősebbnek, attól függően, hogy éppen melyik tevékenységében fejtett ki aktivitást.

De akár a zongora mellett, a kórus élén, akár az osztályteremben, növendékei előtt, akár kutató munka közben kerültek közelébe a különböző területeken működő, különböző életkorú értelmiségiek (ez a szó számára szellemi habitust jelentett!), mindig érezhető volt nála a mesterség tisztelete a középkori értelemben, amit annak idején az „ars” szóval fejeztek ki, érzékeltetve az anyagtalan anyag megismerésének, meghódításának, megmunkálásának vágyát. Az anyaggal való kölcsönös kapcsolatban rejlő erő volt lételeme: a feszültség – küzdelem, mert a tudást sem adják ingyen, az alázat – azaz a tisztelet a teremtett jelenség iránt és a szeretet – vonzódás a bennünket is magába foglaló egész más részei iránt.

Számára a matéria és az idea olyan egységet alkotott, mint a test és a lélek. Az ötvözethez az alkotás isteni eredetű, perzselő leheletéből kapott jóval többet, mint embertársainak többsége. Fegyelem és szenvedély jellemezte. Ezzel teremtette meg a maga középkorát, és talán valóban meg is ragadta az igazi középkori gondolkozás lényegét, a hit, a rend és a szolgálat egymást mozgásba hozó egységét.

Feltolulnak a személyes emlékek. Kinek-kinek annyi, amennyit azoknak a köröknek valamelyikén, az Ő közelében futott meg, amely megadatott: tanítványaként, munkatársaként, kollégájaként, barátjaként és – igen! – ellenségeként (esetében még ez utóbbi is rangot jelentett). Irányában senki sem maradt közömbös, mert kihívó intellektusával, vitázó, kezdeményező, gyújtó habitusával felkorbácsolta a középszer állóvizét. Nem egyszerűen céltudatos volt, hanem célok rendszerének tudatában irányította élet-stratégiáját és az övéinek a tevékenységét is. Övéi alatt széles kört – ismét úgy fogalmazok – köröket kell érteni: a családot, a valószínűleg szűk, igazi baráti kört, a tanítványok seregét, sőt: seregének egységeit, ezen belül az egyházzenei tanszék és a zenetudományi tanszak mai tanárait – szinte mindenki az ő növendéke volt! – a Schola Hungarica régi és mai tagjait, a munkatársakat – bizonyos belső hierarchia szerint, továbbá az értelmiségi szövetségeseket az egyetemi szférában, az egyházban, a társadalmi élet mezején egyaránt.

Életműve oly szerteágazó és óriási, hogy mélységét és kiterjedését bizonnyal generációk fogják majd felmérni tovább vágva-építve a megkezdett utakat. Ráadásul az ilyen kivételes embereknek van egy titkos szellemi életük is zsenialitásuk gyújtópontjában, amihez – ha egyáltalán – kevesek kerülnek közel. Amikor – nem is oly rég – 75. születésnapját ünnepelte az általa alapított tanszék apraja-nagyja, egy hatalmas könyvben nyújtották át – ajándékként – Tanár Úr írásainak jegyzékét: a zenetörténet, a népzene, a zeneelmélet, a zenepedagógia területéről. De ennek a sokszorosa az, amit nem írt le, amit elmondott, és különösen az, amit tanított. A tanítás – valamennyi szinten: a kisgyermektől a doktoranduszig – végigkísérte életét, mondhatni: ez volt életének vezérmotívuma. Eszményi tanár volt, hatalmas tudással, rendszerezett előadásmóddal, szenvedéllyel, szeretettel. Óráin rabul ejtette hallgatósága egészét s ugyanakkor külön-külön is szólt hozzánk. Képes volt csoportokat és egyéneket egyszerre irányítani. Olyan tanár egyéniség volt, akitől nemcsak a legmagasabb fokon lehetett elsajátítani mesterségünk több diszciplínáját, hanem aki életre szóló munkaprogramot is adott, kinek-kinek, személyre szabva, más-más szinten, a spirál más-más „körében”.

Már most, életműve történelemmé válásának kezdetén ki merem mondani: a Kodály utáni magyar zenepedagógia legnagyobb alakja hagyta itt mélyen bevésődő nyomát. Nem kétlem, hogy ő maga is tisztában volt ezzel a szerepével, sőt erőfeszítéseket tett, hogy megfeleljen ennek a rá mért kihívásnak. Szerencsénkre ezen a téren leírta hitvallását azokban a tanulmányokban, amelyeket „Kodály után” címmel jelentetett meg pályája csúcsán, 1990-ben. Ez a könyvecske foglalja magában a magyar zenepedagógia jövőjét. A mi jövőnket. Utolsó tanulmányának zárómondata Kodályt idézi: „A tudós annál különb, minél több van benne a művészből és viszont.” Példája ezt erősíti meg pályájával, az alapfokú szolfézstanártól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professor emeritusáig. Gyászolja az egyházzenei tanszék, a zenetudományi tanszak, a doktoriskola, a teljes Egyetem, a Magyar Tudományos Akadémia – az egész magyar zenei és tudományos élet. Hiánya pótolhatatlan veszteség a nemzetközi zenetudomány számára is.

Kedves Tanár Úr, emlékedet, tanításodat megőrizzük!

Batta András