Végső búcsú Zempléni Kornéltól

A Zeneakadémia professor emeritusától a tanárok, a kollégák, s az egykori növendékek nevében dr. Batta András rektor vett búcsút a Farkasréti Temetőben 2013. augusztus 6-án.

A Zeneakadémia professor emeritusától a tanárok, a kollégák, s az egykori növendékek nevében dr. Batta András rektor vett búcsút a Farkasréti Temetőben 2013. augusztus 6-án.

Mindenki tudta, hogy mennyire jelentős muzsikus, tanár, zenei gondolkodó. Tisztában voltunk azzal is, hogy tevékenysége mekkora érték, hogy kül- és belföldi hallgatók még késő öregkorában is, közel a kilencvenhez, őt választották, tőle akartak tanulni. Mindezt tudtuk, és természetesnek vettük. Hozzátartozott a Zeneakadémia életéhez. Ha az ember bekukkantott a nyolcas terembe, amikor éppen tanított, rövid felkiáltásokat, vezényszavakat, indulatszavakat hallott, és egy fel le rohanó, örök mozgó, zenélő lényt, aki fanatikusan muzsikálta, mondta, adta mindazt, amit a zenéről adhatott. Sokan tanítanak nálunk odaadóan, szenvedéllyel, komolyan, figyelmesen. De ami Zempléni Kornél óráin történt, az a térnek és az időnek – a zenei és a megértetési időre egyaránt gondolok – olyan, szinte a sistergésig forró felhevítése volt, ami leginkább a lobogó tűzhöz hasonlított. Ennél a tűznél sokan melegedtek, magyarok, japánok, európaiak, dél- és észak-amerikaiak egyaránt.

Előadóművészként tüze belső, visszafojtott tűz volt. Póztalanul, kevés eszközzel, és a remekművek iránti mérhetetlen alázattal zongorázott. Impulzív lénye ellenére elemző tanár volt, és ő maga is analízissel közelített a darabokhoz, mert a megismerést tartotta fontosnak, ami szerinte a lényeges felismerésekhez vezethetett el. Van egy műve, egy többkötetes könyv, amit ugyan nem az íróasztalfióknaknak írt, de végül mégis ott maradt – legalább is Tanár úr életében. Ebben azokhoz a zongoristákhoz, muzsikusokhoz fordul – Bach billentyűs műveit véve alapul – akik érteni akarják, hogy mit játszanak. Nagy kincs ez a könyv, mondhatni, egy élet tanári munkája rejlik benne, egy muzsikus zenei naplója, aki napról napra kutatta a hangok végtelen világát, összetartozását, kombinációit, építményeit, költészetét – mindent. Mert neki mindent a hangok jelentettek. Ezért ismerték, ismertük el – a szakma képviselői – éppen a Zeneakadémia legnagyobb kitűntetéseivel, először a Bartók-Pásztory díjjal, majd a Weiner Leó emlékdíjjal. Annak ellenére, hogy nem kamarazenét tanított, mégis a Zeneakadémia másik, markáns nyomot hagyó tanárának, Weiner Leónak szellemében foglalkozott a zenével. Mint a „pepecselő aranyműves” – ahogyan Molnár Antal írta Weinerről. A Bach-elemzések sora erről tanúskodik, és –  a tanítványok zenei viasztábláin hagyott nyomokon kívül – ez is a halhatatlanságot biztosítja Zempléni tanár úrnak. Vannak felvételei – de nem szép számmal. Az idősebb generáció elismeréssel beszél Debussy-játékáról (magyar zongoristák között ritka erény volt ez, érdekes, hogy az ugyancsak Dohnányi Ernő mesteriskolájából származó Solymos Péter volt a másik jeles Debussy-játékos, talán a Mestertől ellesett billentéskultúra miatt, hiszen Dohnányi nem Debussy zenéjének interpretálásáról híres). Milyen jó lenne új hanghordozón is meghallgatni a 24 prelűdöt, Zempléni Kornél előadásában!

Próbáljuk összerakni az emlékeket róla. Szeretnénk most, amikor már sokat szenvedett teste nincs közöttünk, portréját újrafesteni. Érezzük, hogy ezt korábban kellett volna tennünk. De annyira szemérmesen, szerényen és visszahúzódva élt. Annyira hiányzott belőle a karrierre való hajlam, az önmaga megmutatásának a vágya. Hiányzott a véső a kezéből, amellyel önmaga szobrát mintázta volna meg. Tiszta volt és egyszerű, mint a Mozart-zene, amit és ahogyan megszólaltatott. Pedig szunnyadt benne is virtus és dac: patrióta volt, debreceni cívis, magyar muzsikus, aki Ötvenhatban a nyitott ablakon át a felkelőket a Rákóczi induló hangjaival lelkesítette. Mondják: ekkoriban szakállt növesztett, amit csak akkor akart levágni, ha kivonulnak az oroszok Magyarországról. Milyen naiv volt, milyen lelkes, és mennyire zenész – ezekben a történelmi pillanatokban is! És milyen erős igazságszeretet, hajlíthatatlan morális tartás acélozta meg jellemét - mindvégig! Vagy húsz évvel ezelőtt, emlékszem, az ügyet demonstrálandó vállalt egy rövid zongorázást a Kisteremben egy Dohnányi Ernőről szóló dokumentum filmben. Mestere C-dúr rapszódiáját adta elő – talán ez volt az utolsó alkalom, amikor játékát rögzítették. Ekkor éreztem meg benne a nagy művészt, aki engedi, hogy a zongora mondja el azt, amit ő gondol és érez – ő csak átmenet, összekötő kapocs a mű eszményi és a hangzásban megszülető formája között. Lehet, hogy ez lett volna ars poeticája, ha kimondja? De tőle távol állt a patetikus megfogalmazás, s vele kapcsolatban még csak fel sem merülhetett a közhely, a szlogen – semmi, ami sematizál, ami felszínes. Miközben igenis tudott bánni a szavakkal, sőt: korábban dolgozott velük, mint a hangokkal, s viszonylag későn kért és kapott állampolgárságot ez utóbbiak világában.   

Tanított a Nemzeti Zenedében, majd a Konziban, később – vajon miért ennyire későn? –  1964-től a Zeneakadémián. Zongorázott itthon és külföldön, írt, olvasott, érdeklődött, s mindenek előtt és fölött: tanított, rendületlenül. Függetlenül korától előbb nyugdíjazták, mint kellett volna, de megkapta a professor emeritus címet – talán ez volt neki a legfontosabb: taníthatott, amíg csak akart. S azután jött a betegség, a visszavonulás, a lassú kivonulás az életből. Még halála ideje is ellene dolgozik annak, hogy tartozásunkat maradéktalanul lerójuk felé: nyár dereka van, sokan nyaralnak, utaznak, kurzusokat vezetnek. Tanár úr – elnézést – nem tudunk mind itt lenni. De én biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban, ezekben a napokban, hetekben sok tanítványodnak szorult össze a szíve, és gondoltak Rád igaz szellemi, zenei atyjukként.

Az is hiányozni fog, amit képviseltél. Ismét egy fontos szereplő dőlt ki a régi, elegáns és tekintélyes zeneakadémiai tanári karból, akikért rajongtak, de féltek is tőlük, akikre felnéztek, akiket utánozni próbáltak, sikerrel, sikertelenül. Köztünk maradsz, immár a Zeneakadémia történelmi arcképcsarnokában, és bent, legbelül, ahol a magunk szellemi építményeinek alapjait hordozzuk.

Fényeskedjék Neked az örök világosság, és elszakadva a fájdalmakat hozó, sebeket fakasztó földtől, oldódjék fel lelked a hangok isteni birodalmában. Nyugodj békében!    

Batta András