Budapest, 1924. július 22. – Budapest, 1993. április 6.
Par excellence zongorista volt. A Zeneakadémia zongora gyakorló iskolai tanfolyamán kilenc éves korától tanult, először a Senn Irén vezette osztályban Pajor István, majd Székely Arnold osztályában Baráth Éva növendékeként. Előkészítő osztályba Keéri-Szántó Imréhez járt. 14 éves koráig a Semmelweis utcai konzervatóriumban Vásárhelyi Magda és Szegedi Ernő növendéke volt. A Nemzeti Zenedében Faragó György volt a mestere, akinek halála után Böszörményi-Nagy Bélánál folytatta tanulmányait a Zeneakadémia művészképzőjében. Főiskolás korában adta első nyilvános zenekari hangversenyét (1946. április 3.), s ugyanebben az évben sikeresen szerepelt a genfi versenyen. Diplomahangversenyére 1947. december 22-én került sor (a zeneakadémiai évkönyv megőrizte műsorát: Brahms-Händel: Variációk, Beethoven: Szonáta c-moll, Op. 111, Schumann: Fantázia C-dúr).
Első lemezfelvételét 1952-ben készítette. Liszt Haláltáncának előadásáért és lemezre játszásáért Liszt-díjat kapott (1952). Ez évtől 1987-ig az Országos Filharmónia szólistája volt. Átütő sikert hozott számára az 1956-os év, amikor a Nemzetközi Liszt-Bartók zongoraverseny II. díját nyerte (az I. díjat Lev Vlaszenko, a III. díjat Lazar Berman kapta). A verseny után adott interjúban az akkoriban már évi 15-20 koncertet adó művész elmondta: szerinte az ilyesfajta megmérettetés pozitívuma az, hogy a maximális koncentráció olyan teljesítményre serkenti a versenyzőt, amilyet más körülmények között esetleg nem tudna elérni. A verseny legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy olyan hazai művészek is részt vehettek rajta, akik hangversenydobogón úgyszólván egyáltalán nem szerepeltek s bebizonyosodott, hogy jól megállják a helyüket. A tanulságot így fogalmazta meg: „Több, sokkal több megbecsülést és koncertlehetőséget a főiskolát végzett alsó- és középfokú zeneoktatóknak, akiknek képességeivel – ezt bizonyította a verseny – mostohán gazdálkodunk".
1956–58 között évente egy-egy szólólemezt készített (Liszt, Beethoven), majd 1960-ban jelent meg első közös hangfelvétele évtizedeken keresztül állandó kamarapartnerével, Kovács Dénessel. Három-három Mozart-szonáta után két Beethoven-szonátát rögzítettek. Időközben ismételten Liszt-díjjal jutalmazták (1959), s 1962-ben a Zeneakadémia tanára lett (1976-tól haláláig egyetemi tanári minőségben). 1963-tól rendre jelennek meg szólólemezei (Szabó Ferenc: Felszabadult melódiák, Brahms: Változatok és fúga egy Händel-témára, valamint Beethoven-művek). Beethoventől 1977-ig 15 szonátát, az Op. 126-os Bagatelleket, valamint az Eroica-variációkat vette lemezre. 1973-74-ben Beethoven összes hegedű-zongoraszonátáját megjelentette a Hungaroton Kovács Dénes és Bächer Mihály előadásában. 1973-ban Érdemes Művész kitüntetéssel méltányolták teljesítményét.
A felvételeken túl neve koncertező művészként vált ismertté világszerte. Az első hazai művészek között volt, akik Európán kívül Kínába és Japánba is eljutottak. Nem kevésbé értékes azonban az a közönségnevelő, ízlésfejlesztő munka sem, amelyet szinte küldetésszerűen végzett országjárása során szólóesteken vagy vidéki zenekarok szólistájaként. 1982-ben kapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. Utolsó hangfelvételét 1983-ban készítette (Sárközy István: Confessioni).
F. K.