Böszörményi-Nagy Béla

A Bartókot és Dohnányit követő zongorista nemzedék egyik legjelentősebb alakja. Gimnazista éveiben a zene és a humán tudományok iránt is intenzíven érdeklődött, s ezzel magyarázható, hogy nemcsak a Zeneakadémiára, hanem a szegedi egyetem bölcsészkarára is felvételt nyert. A Zeneakadémián Keéri-Szántó Imre növendékeként kezdte meg, majd a művészképzőben Dohnányinál folytatta zongoratanulmányait, közben rendszeresen látogatta Weiner Leó kamarazene- és Kodály Zoltán zeneszerzésóráit. 1935-től három éven át Liszt-ösztöndíjban részesült. 1937-ben zongoraművészi oklevelet és ezzel egyidejűleg Szegeden bölcsészdoktori diplomát szerzett. Még ugyanebben az évben a Zeneakadémia zongora szakának tanárává nevezték ki, majd 1945-től 1948-ig az intézmény Igazgatótanácsának is tagja volt. Tanítási módszerére egykori növendéke, Szabó Zsuzsa zongoraművész így emlékezett vissza: „Kiváló pedagógus volt, ugyanakkor ízig-vérig művész. Óráin átéltük a legszebbet: muzsikával töltötte meg a Zeneművészeti Főiskola XIV-es termét. Meglehetősen zárkózott lényéhez nehezen férkőzhettünk közel, de amikor leültünk a zongorához, és ő megérezte valakiben a tehetséget, valósággal belesodorta a zenébe: fütyült, vezényelt, zongorázott, repített minket. Amit ezeken az órákon kaptunk tőle, azt egy életre kaptuk."

 

Böszörményi-Nagy Béla a harmincas évek végétől állandó szereplője volt a budapesti és vidéki hangversenyéletnek. Különösen emlékezetesek Beethoven-estjei, amelyekről több elismerő kritika is napvilágot látott. Bartha Dénes például 1942 áprilisában így írt: „Ez a komoly fiatalember valamennyi pianistánk közül legkövetkezetesebben rendeli alá személyes ambícióit a mű szolgálatának, minden előadóművészet eme legmagasztosabb céljának. Emellett abszolút egyéni, élesen körvonalazott személyiség is, szerencsésen egyesül benne a szellemi elmélyedés iránti hangsúlyozott vonzalom a viharzó, eruptív temperamentummal. Mindez kiváló, mi több, egyáltalán a legjobb magyarországi Beethoven-játékossá avatja őt. Ahhoz, hogy világformátumú művésszé váljék, neki is meg kell zaboláznia roppant temperamentumát, továbbfejlesztenie hangzási érzékét. Azonban ama hatalmas fejlődés, amelyet első pianista lépéseitől a napjainkra elért magaslatig már megtett, nagy reményekre jogosít bennünket. Reményekre a tekintetben, hogy Böszörményi-Nagy Béla egyszer folytatja majd ama klasszikus hangsúlyú Beethoven-játékmódot, amely Bartók Amerikába települése óta a nagy mester elárvult magyarországi szellemi hagyatéka."

 

Hat évvel később, a II. világháborút követő rövid demokratikus periódus végén, 1948-ban Böszörményi is elhagyta Magyarországot: családjával együtt kivándorolt Kanadába. Öt évig a torontói konzervatóriumban és egyetemen tanított, majd 1953-tól 1962-ig a világhírű bloomingtoni Indiana University professzora volt. Később a bostoni egyetemen, majd a University of North Carolina és a washingtoni Catholic University tanszékvezetőjeként folytatta pedagógiai munkáját. Közben folyamatosan koncertezett Európa számos országában, Kanadában és az Egyesült Államokban. Nevéhez fűződik Bartók III. zongoraversenyének budapesti bemutatója, valamint számos kortárs kompozíció ősbemutatója vagy európai premierje. Különlegesen széles repertoárján hatvan versenymű, illetve Johann Sebastian Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Chopin, Brahms, Debussy, Ravel, Bartók, Kodály, Stravinsky, Boulez és Stockhausen csaknem valamennyi szólóműve szerepelt. A hetvenes évek közepétől rendszeresen hazalátogatott: barátai, ismerősei elbeszélése szerint ilyenkor mindig hosszú órákat töltött alma materében, a Zeneakadémián, végigjárva a folyosókat, termeket. Életének hetvennyolcadik évében, 1990 februárjában hunyt el az Egyesült Államokban.