Bozay Attila

Bozay Attila

Balatonfűzfő, 1939. augusztus 11. – Budapest, 1999. szeptember 14.

Zeneszerző, zeneszerzéstanár. A korán kibontakozó tehetséggel megáldott fiatalember rendhagyóan korán, már 18 évesen a Zeneakadémia zeneszerző szakának hallgatója lett (1957–1962), és Farkas Ferenc vezetésével már 23 évesen elnyerte zeneszerzői diplomáját. Pályáját – mint a sorstól szűk életidőt nyert számos alkotóművésznél – rendkívül szoros alkotói program, koncentráltság jellemezte. A Zeneakadémiához fűződő kapcsolata is tükörképe e korán kibontakozó eredményeknek: tanulmányainak befejezését követően, tizenhét év elteltével, már a legtöbb érettséget igénylő tanszéken kap zeneszerzés-tanári megbízatást. 1979/80-tól 1999-ig, húsz éven át vállalta az ifjú zeneszerző nemzedék alkotópályára való szakmai felkészítését. (Tanítványainak sorából csupán néhány néhány fiatal komponistát említünk: Faragó Béla, Olsvay Endre, Bánkövi Gyula, Horváth Barnabás, Fekete Gyula.)
 
Zeneszerzői munkásságának kezdőpontjaként Bozay az 1953-as év alkotásait jelölte meg, s az ekkor kezdődő négy és fél évtizedes időszak folyamatos termését tekintette életműve máig érvényes eredményének. Tehetsége és alkotásai nem sorolhatók be egy stílustörekvés jellegzetességeit összegező kategóriába. Mint a harmincas években született zeneszerzőnemzedék legifjabb képviselője, pályakezdésének időpontja a hatvanas évek időszakára esett, amikor némiképp már egy szabadabb stiláris tájékozódás, egy lassanként szélesülő szemléleti nyitás korántsem könnyű lehetőségeivel számolhatott. A beáramló széleskörű új zenei ismeretanyagban való tájékozódás valóban nem könnyű útján, az értékelő-rostáló megélések döntéseiben érlelődött Bozay pályakezdése, amely mégis, „minden vargabetű ellenére egyenes volt". A törésmentes alkotói változások azonban hozzátartoztak a kibontakozáshoz, amelynek főbb törekvései négy alkotóperiódusban határozhatók meg. Az ifjúkori első műcsoportot (1953–1957) követő évtizedben (1958–1968) Bozay a legkülönfélébb műfajok és együttesek alkalmazásának elsajátítására összpontosította figyelmét, miközben stilárisan a neoklasszicizmus és a dodekafónia belső harcát vívta. Ezt követően párizsi élményei hatására (1969–1979) a zenei nyelvi-technikai konstruktivista szemlélet lehetőségei foglalkoztatták egy úgynevezett strukturalista-neoklasszicista periódusban, azonban még ez idő tájt is megőrizte egyéniségének főbb vonásait és a magyar zenei hagyományokhoz illeszkedő törekvéseit (például a citerához és furulyához kapcsolódó kompozíciókban a nemzeti zene jellegzetességeit).
 
A hetvenes évek végén, az op. 30 jelzésű műcsoportban jutott el Bozay strukturalista kísérleteinek végpontjához, amikor a konzekvens folytatás már az elektronikus és matematikai koncepció irányába való továbblépést követelte volna meg. Az ez irányba vezető, szorító perspektívát jelző továbbhaladásban azonban a magyar irodalom rabul ejtő mesterműve, Vörösmarty Csongor és Tündéje „akadályozta meg", amelynek szövege és témája szinte „kikövetelte" a zenei koncepció szabadabb értelmezését. E találkozásnak köszönhetően Bozay szinte új énjére talált: operájában egy új, tízhangos hangrendszert dolgozott ki, amelynek használata a következő években komponált hangszeres műveiben is meghatározóan érvényesült. (Ebben a hangrendszerben készültek a többféle hangszer-összeállítást igénylő szonáták, és ebben fogant Az ember tragédiája alapján komponált drámafeldolgozás, Az utolsó öt szín című opera, életművének hattyúdala.
 
A hatvanadik születésnap igazi ön-ajándékaként elkészült új operáját a szerző életműve érett, biztonságot adó eredménynek tekintette. De még további tervek foglalkoztatták: egy Weöres-oratórium „2O. századi freskójá"-t és vallásos énekek sorozatának folytatását tűzte maga elé. Teljes életművét ars poéticájának hármas elvével jellemezte, a „hitelesség, tartalmasság és szépség" által fémjelzett, a Csongor királyfi által már meghódított „hármas út"-on.
 
Berlász Melinda