Dobszay László

A 20–21. század fordulóján, a zeneélet terén is egyre inkább specializálódó világunkban, amikor egy-egy zenetörténész vagy előadó már csak egy bizonyos korszak zenéjével foglalkozik, szinte kivételes az olyan muzsikusegyéniség, aki éppen sokoldalúsága, a zene elméletének és gyakorlatának összetartozását, szétválaszthatatlan egységét megélő életműve révén különbözik kollégáitól. Dobszay László elismert zenetörténész, pedagógus, előadóművész, egyházzenész, alapvető tudományos és ismeretterjesztő írások szerzője, kiváló szervező, a magyar zeneélet és zeneoktatás iránt felelősséget érző aktív közéleti személyiség.

 

Igen fiatalon, 1947-ben felvették a Zeneakadémiára a Rendkívüli Tehetségek iskolájába, ahol Viski János zeneszerzés növendéke volt. Zongorázni Engel Iván tanította, népzenét Kodály Zoltánnál, zenetörténetet Szabolcsi Bencénél hallgatott. Zeneszerző diplomáját 1957-ben kapta. A főiskola mellett 1955-től elvégezte az ELTE bölcsészkarának magyar–történelem szakát, itt 1959-ben diplomázott. 1956 és 1968 között elsősorban pedagógusként tevékenykedett (a Fővárosi Zeneiskola Szervezet VI. kerületi iskolájában tanított zeneirodalmat és kamarazenét), komponált, cikkeket írt, és a magyar zeneoktatási rendszer átfogó reformjának kidolgozásán munkálkodott. E munka gyümölcseként látott napvilágot A hangok világa szolfézstankönyv és módszertani sorozat. 1966-ban Kodály és Rajeczky Benjamin meghívására az MTA Népzenekutató Csoportjának (1974 óta a Zenetudományi Intézet része) munkatársa lett. Észak-kelet magyarországi és erdélyi népdalgyűjtő utak mellett a népzenei anyag rendszerezésén is dolgozott, amely később (1988) A magyar népdaltípusok katalógusában került közönség elé (Szendrei Jankával közös munka). Számos tanulmányt írt a népzene és a középkori zene történetéről, e két dallamhagyomány összehasonlításáról. Dobszay László alapvető munkát végzett az európai liturgikus zene kutatásában, a magyar középkori forrásanyag feltárásában, a repertoár feltérképezésében, és a források tartalmának egy szisztematikus dallamkatalógusban való egyesítésében. E több évtizedes kutatómunka eredménye az 1988-ban elindult CAO-ECE (Corpus Antiphonalium Officii Ecclesiarum Centralis Europae) sorozat (Prószéky Gáborral közösen), amely nemcsak nyomtatott formában, hanem számítógépes adatbázisként is bármely történész rendelkezésére áll, s amely az officium történetének kutatását egészen új alapokra helyezi. A Magyarország zenetörténete c. tudományos sorozat középkori kötetében (Rajeczky szerk.) Dobszay és Szendrei mint a téma elismert szakértői írják a gregorián zenéről szóló fejezeteket.

 

1970-ben nevezték ki a Zeneakadémia tanárává. A zenetudományi szakos hallgatóknak tanított gregorián zenét, klasszikus formatant, latin nyelvet, népzenét. Óráit számos vendéghallgató, sőt kolléga is szívesen látogatta, mert (ahogy egy növendéke, későbbi kollégája több évtized távlatából megfogalmazta) „elsősorban és mindenekelőtt Zenét tanultunk Dobszay Lászlótól, ezért járt be óráira többek közt Kurtág György is. Igényességet, alaposságot, elmélyültséget lehetett tőle tanulni." 1970-ben Rajeczkyval és Szendreivel megalapította a Schola Hungarica együttest, amely a magyar zeneélet egyik kiemelkedő műhelyévé vált, s amely ritka példáját adta és adja a magas szintű előadóművészet és a hátterében álló világszínvonalú kutatómunka elválaszthatatlan egységének. A Schola éppen ezáltal tett szert világhírnévre olyan időkben, amikor az egyházi zene Magyarországon egyáltalán nem volt kívánatos. Dobszay 1975-ben kandidált A siratóstílus dallamköre zenetörténetünkben és népzenénkben c. munkájával. 1976-ban a Zenetudományi Intézet Dallamtörténeti csoportjának, majd 1990-től népzenei osztályának vezetője lett.

 

1990-ben újraalapította a Zeneakadémia egyházzenei tanszakát, amelynek 2005-ig volt vezetője. 1992-ben Göncz Árpád köztársasági elnök egyetemi tanárrá nevezte ki. Tudományos könyvei és tanulmányai mellett számos pedagógiai és egyházzenei munkája, valamint a kultúra más területeit érintő írása jelent meg. A Schola Hungaricával mintegy 40 hanglemezfelvételt készített. A Magyar Egyházzenei Társaság megalapítója és örökös tiszteletbeli elnöke. A külföldi muzikológusok elsősorban a Nemzetközi Zenetudományi Társaság égisze alá tartozó Cantus Planus gregorián konferenciák szervezőjeként és előadójaként találkozhattak vele. 2003-ban lett a Magyar Tudományos Akadémia doktora, 2005-ben a Zeneakadémia professor emeritusi címet adományozott tanári munkássága elismeréséül.

 

Batta András rektor úr nekrológjából idézem: „Már most, életműve történelemmé válásának kezdetén ki merem mondani: a Kodály utáni magyar zenepedagógia legnagyobb alakja hagyta itt mélyen bevésődő nyomát. Nem kétlem, hogy ő maga is tisztában volt ezzel a szerepével, sőt erőfeszítéseket tett, hogy megfeleljen ennek a rá mért kihívásnak. Szerencsénkre ezen a téren leírta hitvallását azokban a tanulmányokban, amelyeket »Kodály után« címmel jelentetett meg pályája csúcsán, 1990-ben. Ez a könyvecske foglalja magában a magyar zenepedagógia jövőjét. A mi jövőnket. Utolsó tanulmányának zárómondata Kodályt idézi: „A tudós annál különb, minél több van benne a művészből és viszont." Példája ezt erősíti meg pályájával, az alapfokú szolfézstanártól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professor emeritusáig. Gyászolja az egyházzenei tanszék, a zenetudományi tanszak, a doktoriskola, a teljes Egyetem, a Magyar Tudományos Akadémia – az egész magyar zenei és tudományos élet. Hiánya pótolhatatlan veszteség a nemzetközi zenetudomány számára is.  

 

Sokirányú munkásságát számos díjjal és kitüntetéssel jutalmazták: Erkel-díj (1984), Musica Omnium-díj (1992), a Magyar Köztársasági Érdemérem Középkeresztje (1995), a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Zenei Tagozatának Nagydíja (1998), Budapestért díj (1998), Széchenyi Professzori Ösztöndíj (1999), a Köztársasági Elnök Aranyérme és a Magyar Tudományos Akadémia díja (2000), Széchenyi-díj (2004).