Dohnányi Ernő

Dohnányi Ernő neve pályájának kezdetétől összefonódott a Zeneakadémiáéval: ő volt az intézmény első világhírű növendéke. Amikor pozsonyi gyermekévei után nem Bécsben, hanem Budapesten folytatta zeneszerzés- és zongoratanulmányait (s később Bartók Bélát is erre biztatta), a nehezebb utat választotta. Páratlan pianista tehetségével bizonyára könnyebb lett volna bécsi vagy berlini mestereknél végzett stúdiumok után helyet találnia a nemzetközi zenei életben, Dohnányi azonban Liszt örökségével akart elindulni, amelyet máshol, mint a budapesti Zeneakadémián, nem kaphatott volna meg. Gyors haladásának köszönhetően mindössze három tanév alatt (1894 és 1897 között) végezte el Hans Koesslernél a zeneszerzés, és Thomán Istvánnál (Liszt egykori tanítványánál) a zongoraszakot. Első zeneszerzői sikerét még tanulóévei alatt aratta, amikor c-moll zongoraötösét (Op. 1) Brahms ajánlására előadták a bécsi Tonkünstlerverein egyik hangversenyén.

 

Dohnányi nemzetközi zongoraművészi és zeneszerzői karrierje Richter Jánossal közösen tett nagysikerű, 1898-as angliai koncertkörútja után indult el. Hamarosan Európa és a tengerentúl nagyvárosainak ünnepelt művésze lett, a legjelentősebb zenekarok és karmesterek közreműködésével lépett fel, világhírű szólisták kamarapartnere volt. 1915-ig javarészt külföldön (Bécsben és Berlinben) élt, az első világháború kitörése után azonban hazaköltözött. 1916-tól a Zeneakadémia professzora, 1919 februárjában az igazgatója lett. Tanárként és vezetőként elindította az intézmény ekkorra meglehetősen elavult oktatási rendszerének reformját. Újító javaslatai nemcsak támogatókat, hanem ellenségeket is szereztek számára. A tanári kar konzervatív szárnya 1919 októberében elérte, hogy a Tanácsköztársaság Zenei Direktóriumában való részvételére hivatkozva az aligazgatóval, Kodály Zoltánnal együtt, felfüggesztették állásából. Dohnányi az elszenvedett kudarc ellenére ezután is Budapesten maradt, s a Filharmóniai Társaság Zenekarának elnök karnagyaként (majd 1931-től a Magyar Rádió zenei vezetőjeként) jelentős részt vállalt a két háború közötti időszak magyar zenei életének irányításából. „…elmondhatjuk, hogy Dohnányi, a szólista és a kamarazenész, a pódium korlátlan uralkodója lett és a budapesti közönség dicséretére válik, hogy tömegesen látogatják a megszámlálhatatlan hangversenyt, melyen Dohnányi tiszta, költői, mesteri – minden felületes virtuozitástól idegenkedő – kvalitásai érvényesültek. […] Mesteri képességeinek segítségével a nagyközönség bensőségesebb kapcsolatba került magyar komponistáknak – közöttük Kodály Zoltánnak, Weiner Leónak, s e tanulmány szerzőjének – legújabb zongoraműveivel…" – írta róla Bartók Béla 1920-ban. De Dohnányi nemcsak zongoristaként, hanem karmesterként is szolgálta a magyar zene ügyét. Zenekari hangversenyein a zeneirodalom klasszikusai mellett nagy számban szerepeltek kortársainak művei is, köztük olyan ősbemutatók, mint Bartók Négy zenekari darabja, Táncszvitje, Mandarin-szvitje és Kodály Psalmus Hungaricusa. Dohnányi vezényletével, a Filharmóniai Társaság Zenekarának előadásában hangzott el először Budapesten Bartók I. zongoraversenye, valamint a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára.

 

A Zeneakadémiára csak 1928-ban tért vissza, ekkor azonban nemcsak a zongora-, hanem a zeneszerzés szak vezetését is átvette. Mesteriskolájába járni rang volt, óráiról, találó megjegyzéseiről, előjátszásairól legendák szólnak. Zongorázásának titkát, a póztalan, természetes zenélés igényét – amelynek alapfeltétele a magától értődő technikai biztonság volt – a legjobbaknak adta át: az intézmény későbbi zongoratanárainak többsége és később világhírűvé vált művészek indultak el az irányításával. Dohnányi tanítványa volt többek között Anda Géza, Böszörményi Nagy Béla, Faragó György, Fischer Annie, Földes Andor, Petri Endre, Solymos Péter, Szegedi Ernő, Wehner Tibor, s zeneszerzést tanult nála Solti György és Rajter Lajos is. A tanítás és a komponálás mellett az 1930-as években is folytatta külföldi és belföldi koncertkörútjait. 1933-ban kezdeményezésére és irányításával szervezték meg – egy máig tartó hagyomány kezdeteként – az I. Nemzetközi Liszt Zongoraversenyt.

 

1934-ben Dohnányi újra a Zeneakadémia főigazgatója lett, s ezt a helyet megtartotta egészen 1941-ig, amikor a zsidótörvények elleni tiltakozásként lemondott minden korábbi vezető tisztségéről. 1944 novemberében hagyta el Magyarországot – immár véglegesen. Addigi dicsőséges pályáját szinte kettétörte egy, a hazájából induló igaztalan rágalomhadjárat, melynek évekig tartó ádáz hullámaitól még korábbi legjobb zenész barátai és tisztelői sem tudták megvédeni. 1949-től haláláig az Egyesült Államokban élt, ahol a Florida State University professzora volt, emellett 1959-ig koncertezett és mesterkurzusokat tartott. 1960-ban, néhány hónappal New Yorkban bekövetkezett halála előtt készítette utolsó lemezfelvételeit.

Mozart, Beethoven, Schumann, Schubert, Brahms és Liszt műveinek egyik legnagyobb előadója volt. Sajnálatos, hogy zongoraművészi és karmesteri nagyságát alig őrzi életének legfényesebb időszakából származó, hangzó dokumentum. Kompozíciói azonban megmaradtak, s bár zeneszerzőként nem volt újító, életművének egy része halála óta is szerepel a hangversenyek műsorain. Dohnányi a magyar zenekultúra leggazdagabb s egyben legellentmondásosabb korszakában élt és dolgozott. Pályájának, működésének, zeneszerzői hagyatékának teljes feldolgozása a magyar zenetudomány egyik nagy adóssága, hiszen zenetörténetünk huszadik századi fejezetét az ő portréja nélkül lehetetlen hitelesen megírni.