Durkó Zsolt

1955-től 1961-ig Durkó Zsolt a budapesti Zeneakadémia növendéke. 1971-től 1977-ig ugyanott a 20. századi zeneszerzés tanára. E két rövid időszakon túl a Zeneakadémia épületéhez fűzi a komponistát jó néhány sorsfordulója is – itt hangzott fel először több, az életművet meghatározó kompozíciója: a budapesti nemzetköziverseny-győztes II. vonósnégyes (1971), a főváros centenáriumára rendelt Halotti beszéd (1975), a Zongoraverseny (1981), a Hegedűverseny (1983) – és itt került sor a zsúfolásig telt Nagyteremben első nagyszabású szerzői estjére (1974), valamint a 60. születésnapját ünneplőre, az utolsóra (1994).

 

Durkó Zsolt a Zeneakadémián Farkas Ferenc osztályában végzett. Tanulmányait a római Santa Cecilia Akadémián folytatta Goffredo Petrassi mesteriskolájában. Kétéves itáliai tartózkodása alapjaiban jelölte ki pályájának főbb irányvonalait.

 

Hazatérve megteremtette személyes, teljes életművére vonatkoztatva is egységes zenei nyelvét, amely egyszerre európai és magyar, amely egyszerre talál kapcsolatot a tradícióval s a kor új törekvéseivel. A 60-as évtized Magyar rapszódiája, az Altamira, a Fioriture partitúrája éppúgy hivatkozik a korabeli avantgarde törekvésekre, mint a magyar nyelv hangsúlyviszonyaira, a magyar népzene siratódallamainak szabad artikulációjára, díszítményeire vagy a gregorián s a középkori kódexek zenei anyagára. Nemcsak jellegzetes tételtípusok születnek most meg (a psicogramma, az organismo, a double), nemcsak a zenei szövet akkoriban forradalmi hangszerkezelése, kötött és kötetlen előadásmódjának váltakozása tűnik fel, de máris kibontakozik a mikroelemekből szervezett, kibomló organikus nagyforma sajátos szerkesztőelve is. Dallam és harmónia mind szervesebb összefüggése, a hangközmodelleken alapuló struktúra kiépülése pedig már a szerző újabb stíluskorszakának nyitánya.

 

Az újabb és újabb kompozíciók sorra elismerést aratnak: mind a nemzetközi versenyeken (Róma, Montreal, Budapest, Párizs), mind a koncerttermekben: Londontól Varsóig, a hazai fesztiváloktól Ausztráliáig. Már a hatvanas évek második felében Durkó Zsolt a külföldön legtöbbet játszott kortárs magyar szerző.

 

A vokális művek a 70-es évtizedben kerülnek az életmű fókuszába. A korábbi darabok szövegtelen énekszólamai után a szöveghez fordulás: alapvető tartalmi változás. Durkó Zsolt két kantátája, két oratóriuma illetve három felvonásos Mózes-operája a magyar irodalom sorait – Ady, az ősi Halotti Beszéd, Madách és Széchenyi gondolatai – foglalja keretbe. A drámai zene nyelvén fogalmazza újra a korábbi hangszeres stílus jegyeit: az eddigi, többnyire variációs, kontrapunktikus formák a kis egységek felől haladtak a nagy felé – most a zenei anyag széles ívű, monumentális architektúrává szerveződik.

 

Durkó Zsolt 1971-ben Koussevitzy-díjat, 1978-ban Kossuth-díjat kap. Később kétszer is Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjjal ismerik el művészetét. A nyolcvanas évektől a Magyar Rádió zenei lektora. 1987-től a Magyar Zeneművészeti Társaság alapító elnöke, aki megteremti a kortárs zene kimagasló rendezvényét, a Mini-fesztivált. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az átalakuló magyar zenei élet meghatározó személyisége, a Magyar és a Széchenyi Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Világszövetségének elnöke. S egy újabb szerep: ebben az időszakban gyakran lép fel zongoraművei inspirált előadójaként.

 

Alkotóművészetében a 90-es évtized egyrészt összefoglaló jellegű, másrészt a megújulás lehetőségét is sejteti: főként hangszerkezelésében, ritmusainak oldottságában és harmóniavilágában, amely átvilágítottabb, mint talán bármikor. Néhány nagylélegzetű mű képviseli e korszakot: a kerek egész eszményét sugalló 60 zongoradarab ciklusa, A gömb története, a dinamikusan feszített formájú, négy tételes, a reménytelen reménység zenéje, a Három angol dal s A Jelenések könyvének margójára írt utolsó oratórium, amelyben az Apokalipszis drámáját a megzendülő végtelen, a sugárzó üvegtenger látomása oldja fel. 1997 júniusában hangzott fel először, posztumusz, a Zeneakadémia Nagytermében.