Faragó György

 

Faragó György üstökösként tűnt fel 1936-ban a magyar előadóművészet egén, majd kevesebb mint egy évtizedes tündöklés után, 1944-ben éppoly hirtelen tűnt el, ahogy érkezett: harmincegy évesen meghalt. Rendkívüli művészi tehetségét és vonzó emberi egyéniségét a néhány fennmaradt hangfelvétel és a kortársak elragadtatott nyilatkozatai, emlékei őrizték meg.

 

Zongoratanár édesanyja korán észrevette különleges tehetségét: az ötéves kisfiú hallás után, fejből játszotta az édesanyja tanítványaitól hallott Bach-prelúdiumokat. Hatévesen vették fel a Nemzeti Zenedébe, kilencévesen a Zeneakadémia második előkészítő évfolyamára. Tehetsége nem korlátozódott a zenére. Gyerekszínészként emlékezetes alakítást nyújtott Nemecsek szerepében A Pál utcai fiúk Balogh Béla készítette filmváltozatában, később eminens diákként végzett a Fasori Evangélikus Gimnáziumban.

 

A Zeneakadémián az első két évben és később a tanárképzőben Székely Arnoldnál tanult. Tőle Nagy Gézához került 1925 őszén, végül 1933-ban, a művészképzőben Dohnányihoz. Dohnányi utóbb elhíresült mondata akkoriban hangzott el: „A zongoratanszéknek két nagy jövőjű művészjelöltje van: Faragó György és Cziffra György." Zongorastúdiumai mellett Faragó 1931–1935 között elvégezte a zeneszerzés szakot is Siklós Albert növendékeként. 1936-ban szerezte meg művészi oklevelét, diplomahangversenye műsorát kizárólag Liszt-művekből állította össze: a BACH fantázia és fúga után a Vallée d'Obermann, majd négy Paganini-etűd következett, végül pedig a Dante-szonáta. A Pesti Hírlap kritikusa így számolt be az eseményről: „Faragó nemcsak meglepő tehetségű muzsikusnak, hanem kitűnő Liszt-játékosnak bizonyult. Erőteljes játékának megvan az a fölényes eleganciája, lebilincselő nagyvonalúsága, hanghatásának az a megvesztegető kelleme és finomsága, amely Liszt muzsikáját egészen közel hozza a hallgatósághoz. Feltűnően csiszolt technika, az a pregnáns él, amellyel keze alatt a billentyűk megszólalnak, rányomja bélyegét a frázisok megformálására is. Roppant világosan, szemléletesen játszik, pedig a költői képek sem hiányoznak játékából. Aligha tévedünk, ha Faragó György bemutatkozó hangversenyében egy magasra ívelő pálya kiinduló állomását látjuk."

 

Előadóművészként 1939 májusában aratta legnagyobb sikerét, amikor számos francia pianista elől elhódította a luxemburgi Fauré-verseny I. díját. A verseny rangját érzékelteti, hogy a zsűriben olyan bírák foglaltak helyet, mint Richard Strauss, Emil Sauer, Marguerite Long és Francesco Malipiero. A diadalt követően Faragó számos koncertmeghívást kapott, amelyek elfogadása és későbbi teljesítése azonban nagyrészt lehetetlenné vált a világháború kitörése miatt.

 

Az előadóművészet problémái nemcsak a napi gyakorlat szintjén, hanem elvi-elméleti síkon is érdekelték. 1943-ban írt a témáról A zenei előadás című tanulmányában, amely csak halála után, a Vigilia 1957. júliusi számában látott napvilágot. Faragó kiindulópontja egy máig aktuális kérdés: „Hogyan interpretálja, hogy helyesléssel találkozzék, a múlt század alkotásait a mai előadó?" Válaszában művészi ars poeticáját fogalmazta meg: „Az igazi előadás problémája kétirányú. ‘Keresztmetszetében' egyszerűbb; minél nagyobb hangszertudás, individuális szuggeráló és elhitetőképesség, ennek keretén belül az intim lírai és drámai hangulatok közötti minél szélsőségesebb variabilitás a feltételei: a zenei ősanyag – harmóniának, melódiának és ritmusnak – szellemi differenciáltsága és integráltsága és mint boltozat, a megvalósításnak és elképzelésnek lehető eggyéválása. A probléma hosszmetszete lényegében az elképzelés vizsgálata, vagyis a stílusprobléma: megtalálni a változó korok változó törekvései közepett az örök Egyet. Bach interpretációja Mendelssohn, Chopin és Liszt szemléletén át, mint romantikus interpretáció, romlandó. Busoni, átírásán át a zongorának mint hangszernek az orgona feletti diadalát célozza, meddő erőfeszítéssel. A teraszos dinamika és cembalo-imitálás áhítása a történelmi fejlődés kerékbetörését jelenti. E felsorolt módok valamelyikén az előadó – például elhitető-képessége folytán – gyönyörűséget szerezhet ugyan, produkcióját mégis csak akkor tarthatjuk helyesnek, ha megtaláljuk benne mindezen tényezők közös nevezőjeként az örök Egyre törekvést (...)."

 

Faragó 1936 őszétől tanított a Nemzeti Zenedében, egy évvel később pedig már a Zeneakadémián is. Tanítási módszerét tanítványaitól – köztük Bächer Mihálytól, László Ervintől és Varasdy Emmitől – ismerjük: Faragó előbb végighallgatta az órára hozott darabot, majd minden szóbeli magyarázat nélkül maga játszotta el azt. A növendéknek magának kellett felismernie és kijavítania a hibáit. Metódusa, ami igen nagy muzikalitást igényelt a növendék részéről, zseniális „felmenői", Liszt, Thomán és Dohnányi módszerét idézi.

 

Faragó György 1941 januárjáig taníthatott a Zeneakadémián, akkor származása miatt elbocsátották. A háború, a katonai szolgálat siettette betegsége elhatalmasodását, amelynek következtében 1944. december 7-én Budapesten elhunyt.