Farkas Ferenc

Farkas Ferenc zeneszerző és tanár a 20. század derekán alkotó, Bartókot és Kodályt követő magyar komponistanemzedék kiváló képviselője, és egyben az újabb generáció legnagyobb jelentőségű nevelője. Budapesten járt gimnáziumba, zenei tanulmányait a Nemzeti Zenedében és 1921-től a Zeneakadémián Weiner Leó előkészítő osztályában folytatta, majd Siklós Albert növendékeként szerzett zeneszerzői diplomát 1927-ben. Két évig a Városi Színház korrepetitora és dirigense volt, majd 1929-től 1931-ig Rómában Ottorino Respighi mesteriskolájában tökéletesítette tudását. Római tanulmányai döntő szerepet játszottak a latin orientációjú kultúra, valamint a múlt iránti érdeklődésének kialakításában, a képzőművészet és az irodalom mély ismeretére támaszkodó, egyedülálló műveltségének megszerzésében. Ugyanakkor széles látóköre biztosította számára, hogy stílusformálódásának idején a hazájában meghatározó Bartók- és Kodály-hatással szemben is meg tudta őrizni egyéniségét. A Rimszkij-Korszakov növendék Respighi kezéből ezenkívül a briliáns hangszerkezelés és hangszerelés páratlan ismeretét is megszerezte.

 

Budapestre hazatérve megismerkedett Fejős Pál filmrendezővel, aki az elkövetkező években számos film kísérőzenéjének komponálásával bízta meg (első munkája Vaszy Viktorral együttműködve az Ítél a Balaton zenéje volt 1932-ben). 1936-ig tevékenységének legnagyobb részét a filmzenék írása és vezénylése kötötte le; budapesti indulása után Bécsben és Koppenhágában dolgozott, majd ezután is évtizedeken át rendszeresen komponált filmzenét. Az ebben a műfajban született hetvennél több alkotása, valamint számtalan színpadi kísérőzenéje és rádiójátéka nemcsak páratlan kompozíciós rutinjának megszerzésében segítette, hanem az itt kikísérletezett technikai megoldásokat és megvalósított ötleteket – olykor egész tételek kölcsönzésével együtt – más műveiben is felhasználta.

 

1935-től foglalkozott tanítással, először a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában, majd 1941-től a kolozsvári konzervatóriumban, amelynek 1943/44-ben igazgatója volt. Emellett a kolozsvári, majd 1945-től a budapesti opera kórusvezetőjeként is dolgozott. Egy kétéves periódust (1946–48) követően, amikor a Székesfehérvári Zeneiskola igazgatói tisztségét töltötte be, végleg letelepedett Budapesten, és 1949-től a Zeneakadémia zeneszerzéstanára volt 1975-ös nyugdíjba vonulásáig. Legkiválóbb növendékei közé tartozik Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kocsár Miklós, Kurtág György, Ligeti György, Petrovics Emil, Szokolay Sándor és Vass Lajos.

 

Farkas Ferenc egyedülálló szakmai tudásának megszerzésében a gyakorlat volt a mestere, karigazgatóként és korrepetitorként az emberi hang, a filmzenék karmestereként a hangszerek képességeit és lehetőségeit ismerhette meg, ugyanakkor a tanítás során szerzett tapasztalatait is sikeresen kamatoztatta saját alkotásaiban. A gyakorlat és praktikus érzék vezette abban, hogy legtöbb darabját nem csupán egyetlen változatban készítette el, hanem olykor öt-hat különböző, egymással egyenértékű letétben, hogy minél több előadó és együttes számára váljon hozzáférhetővé. Zenéjének egyik jellegzetes vonása, hogy az abszolút zenei konstrukció sokféle realizálásban is megszólalhat, de a leírt változatok mégis mindig tökéletesen alkalmazkodnak az éppen megszólaltatott hangszerek vagy vokális szólamok egyéni adottságaihoz.

 

Műveinek sokrétűsége nemcsak az előadói apparátus, hanem a műfajok tekintetében is igen széles spektrumot ölel át. Színpadi művei között operák, operettek, balettek, Singspielek, musicalek és színpadi játékok egyaránt találhatók (legjelentősebbek A bűvös szekrény, 1942, a Furfangos diákok, 1949, a Kossuth-díjas Csínom Palkó, 1949, valamint az Egy úr Velencéből, 1979–80), ezenkívül számtalan zenekari, szóló- és kamaradarabot, versenyműveket, kantátákat, miséket, kétszáznál több kórusművet, népdalfeldolgozásokat és száznál több dalt komponált. A költészet iránti különös vonzódása a választott szövegek irodalmi értékén és az ókortól a kortársakig terjedő időbeli tágasságán túl a költők és nyelvek sokféleségében is megjelenik: a vokális műveiben megszólaló 12 különböző nyelven írott költemények szerzői közül csupán a magyarok száma is meghaladja az ötvenet.

 

Farkas zenéjének inspirációs gyökerei is a legkülönbözőbb forrásból származnak, a középkori táncdallamoktól és Gesualdótól egészen a közvetlen Stravinsky hatásig, melyek felhasználásával személyessé formált zenei nyelvezetet alakított ki. Stílusának három alapvető összetevője az olasz neoklasszicizmus, a magyar népzene és a dodekafónia Frank Martin és Dallapiccola nevével fémjelzett enyhébb, latinos változata, e három közül hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Művészi hitvallását, amely stiláris, műfaji és nyelvi szempontból sokszínű életművében általánosan érvényes vonássá vált, maga a szerző így fogalmazta meg: „a komponálás számomra öröm, szeretném, ha műveimmel én is örömöt tudnék szerezni hallgatóimnak."