Földes Andor

Az aranykor légkörét idézte szűkebb-tágabb környezete számára Földes Andor személye és művészete.

 

A családi krónika anyai nagyanyjának személyéhez kötötte a zene iránti örökletes rajongást. Tény: nem számított egyedi esetnek a családban a korán megmutatkozó tehetség. A csodagyerek egyke magántanulóként végezte a négy elemi után a gimnázium nyolc osztályát is. Ilyen védett körülmények között, érthetően, a zene mellett a természet jelentett számára meghatározó élményt. Volt ideje szemlélődésre, és lehetősége gyakorlásokkal és előadásokkal edzett intellektusának fejlesztésére. Földes Andor sokra becsülte az emberi kapcsolatokat, tudatosan törekedett arra, hogy ismeretségbe kerüljön kora nagyjaival egy koncentráltabb, szebb-igazabb világkép kialakítása érdekében. Gyakran módja nyílt ilyen találkozásokra – elégedett lehetett az élettel, mindenütt megtalálta a neki megfelelő szellemi közeget, s nem panaszkodhatott a művészete iránti érdektelenség miatt sem.

 

Nyolcévesen Mozart B-dúr zongoraversenyét (K.450) Kerner István vezényletével játszotta, kilenc évesen Beethoven I., tizenegy évesen IV. zongoraversenyét adta elő (ez utóbbit saját cadenzával).

 

Az üstökösszerű indulástól nem bízta el magát. „Az egyáltalán nem veszélytelen koraérettség velejárója a nagy művészetnek" – írta később visszaemlékezéseiben. A Fodor Zeneiskola fennállásának 25. évfordulója alkalmából rendezett koncerten tizenöt évesen Liszt Esz-dúr zongoraversenyének szólistája a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának kíséretével, későbbi zeneakadémiai tanárának, Dohnányi Ernőnek vezényletével. A körülmények játéka, hogy már korán bekerült a legendák világába: miként 1822-ben Beethoven csókolta homlokon Lisztet, úgy fogadta Liszt művésszé a tizenhat éves Emil Sauert – akitől viszont Földes Andor „örökölte" a múzsacsókot.

 

1929-től 1932-ig jár a Zeneakadémiára; de tanulmányaival párhuzamosan rendszeresen koncertezik Európa-szerte. Hamar beletanul, hogy a koncertező művész igazi élete a szállodától a koncertteremig tart, s amíg onnan visszatér. Aszerint élt, amit gyakran idézett Kodály megfogalmazásában: fikarcnyi jelentősége sincs annak, amit egy zenész a 18. életévéig elért; egyedül az számít, mit ér el 18 és 75 éves kora között. Tanárán, Dohnányi Ernőn kívül nagy hatással volt rá Bartók, akit 1929-ben ismert meg személyesen, s életre szóló élményt jelentett számára Wilhelm Backhaus, akivel az 1938/39-es évadban Beethoven 32 szonátáját hallhatta. A zenehallgatás számára kezdettől a szakmai munka része volt, nélkülözhetetlennek tartotta ahhoz, hogy a zongorista valóban zenésszé tudjon válni. Ugyanakkor gondosan ügyelt arra, hogy a remekműveket ne hallgassa túl gyakran, nehogy „hozzászokjon" a füle.

 

1939-ben hagyta el Magyarországot, s európai koncertek után decemberben érkezett meg Amerikába. Évtizedes koncertező múlt birtokában álnéven szerepelt, Andor Farkasként, Szigeti József kísérőjeként. Harmincéves korától fejben gyakorolt, talán ezért is volt meg-megújuló örömforrás számára, ha zongorához ült. Nevéhez fűződik Bartók II. zongoraversenyének New York-i bemutatója (1947) s méltán tartjuk számon a Szonáta népszerűsítői között. Ő volt az első, aki egy koncerten eljátszotta Bartók mindhárom zongoraversenyét (1955).

 

Amikor a II. világháború végén visszatért Európába, első útja Bonnba, Beethoven szülőházába vezetett. Liszt nyomdokain haladt, amikor a Beethovenhalle újjáépítéséért öt kontinensen adott jótékonysági koncerteket. Az ünnepélyes megnyitón, 1959 szeptemberében hangsúlyozta: minden interpretáció – élőlény. Megszületik, fejlődik, kibontakozik, öregszik s végül elhal. Ennek értelmében addig tartott repertoárján egy művet, amíg viaskodott vele. Ha úgy érezte, megfejtette minden titkát, többé nem tűzte műsorra.

 

Nem elégedett meg a zongorázással: több mint harminc zenekart vezényelt szerte a világon. A siker próbakövének az újraszerződtetést tartotta. Büszke volt arra a teljesítményére, amit nem „saját területén" végzett, először 1948-ban New Yorkban kiadott könyvére, amely Zongoristák kézikönyve címmel 1967 óta magyarul is olvasható.

1958-tól 1965 elejéig Walter Gieseking utódaként tanított a Saarbrückeni Zenei Főiskolán, miközben tovább folytatta koncertező művészpályáját. Pedagógiai munkájában fontosnak tartotta a zenei önkritikát, hogy a növendékek azt hallják, amit valóban játszanak. A kritikától szemléleti frissességet várt.

 

1968-ban két koncertet adott Budapesten – játékát az utóbbi években örvendetesen megszaporodó archív felvételek juttatják el a zenerajongókhoz. Az 1961-től haláláig Svájcban élt zenésznek fokozatosan tágult a világa: gyermekként óbudainak érezte magát, 18 éves kora körül ébredt rá magyarságára, Amerikába érkezésekor európaiságának tudata került előtérbe. Amikor 1948 tavaszán megkapta az amerikai állampolgárságot, fehér emberből – ember akart lenni.