Budapest, 1884. január 15. – Budapest, 1940. február 22.
Keéri-Szántó Imre ahhoz a magyar pianistanemzedékhez tartozott, amely még Liszt tanítványaitól vette át a 19. század legnagyobb zongoraművészének, valamint a század többi zongorista-zeneszerzőjének szellemi örökségét, és amely a romantikus előadói stílus utolsó képviselőjeként adta tovább tudását saját növendékeinek.
Mivel a hagyományos polgári pályák a muzsikusénál nagyobb társadalmi rangot és biztosabb megélhetést ígértek, a fiatal Keéri-Szántó zenei tanulmányai mellett jogi stúdiumokat is folytatott. Megszerezte a jogtudományi doktorátust, de eközben zenei pályára készült: Dohnányihoz, Bartókhoz és Ferenczy Györgyhöz hasonlóan ő is Thomán István, az egyik legkiválóbb Liszt-tanítvány növendéke lett. Thomán 1902 őszén vette fel őt s négy éven át foglalkozott vele. Keéri-Szántó később saját növendékei előtt is tisztelettel emlegette mesterét, aki, mint mondta, nem volt ugyan virtuóz pianista, de rendkívüli intelligenciája révén mindent fölszívott, amit csak Liszt személyiségéből fölszívni lehetett, s mindent tovább is tudott adni saját növendékeinek. Keéri-Szántó 1907-ben fejezte be akadémiai tanulmányait, művészi oklevele mellé Chován Kálmánnál szerezte meg a tanári diplomát. Sokoldalúságára, zenei érdeklődésének mélységére jellemző, hogy – noha leendő zongoraművészként szép karrier előtt állt – két éven át (1905/6–1906/7) zeneszerzés-tanulmányokat is folytatott Koessler Jánosnál.
A művészi oklevéllel a zsebében Nyugat-Európa zenei központjaiba indult, ahol hangversenyeket adott, majd hazatérve, 1912-ben a nemzetközi művészkarrierről lemondva tanári állást vállalt. 1912-től 1919-ig a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola tanára és a budapesti zenetanfolyamok szakfelügyelője volt, majd 1918 őszén a Zeneakadémia tanára lett. Szinte utolsó leheletéig, 1940. február 22-én bekövetkezett haláláig tanított és emellett, immár itthon, koncertezett. Több mint két évtizedes tanári működését kortársai mintaszerűnek nevezték, amit a keze alól kikerült kiváló művész- és tanáregyéniségek sora is bizonyít. Legtehetségesebb tanítványai közé tartozott Anda Géza, Böszörményi-Nagy Béla, Cziffra György, Nemes Katalin, Sebők György és Wehner Tibor. Ami pedagógiai módszerét illeti, Cziffra György memoárjából kiderül, hogy – Liszthez és Thománhoz hasonlóan – Keéri-Szántó sem a zongorajáték technikájának a megtanítását tekintette fő feladatának (ezt tanársegédjére bízta), hanem az önálló művészi produkcióhoz nélkülözhetetlen biztos stílusismeret kialakítását. Különösen a romantikus zene, Schumann és Chopin kompozíciói álltak közel hozzá, s ezek ihletett előjátszásával próbálta formálni tanítványai zenei ízlését.
Tóth Aladár, aki az 1935 januárjában adott szólóest alkalmából írott kritikájában összefoglalta Keéri-Szántó előadó-művészetének lényegét, egyúttal pedagógiai munkásságának legfőbb célkitűzésére is rávilágított: „[Keéri-Szántó Imre] hatalmas műsort állított össze, mely teljes képet adott Chopin egyéniségéről. Képet adni a zeneköltő egyéniségéről: ez Keéri-Szántó művészetének lényege. Az egyes művek előadása nála nem öncél, hanem csak eszköz magának Chopinnak jellemzésére. A bogarászó filiszter talán megütközik egyes ‘arcvonások' elmosódottságán, elnagyoltságán, de ki a portrét kellő távlatból, a maga egészében szemléli, az látja, hogy ez a Chopin-kép eleven, igaz, karakterében meglepően éles és élethű. Egy-egy széles ecsetvonás a mesternél többet mond minden iskolás aprólékosságnál. Másrészt pedig egy-egy részletnek leheletfinom kidolgozása pompásan rávilágít a chopini élet lüktető vérkeringésének jellegzetes ‘hajszálerei'-re.
Aki alázattal fogadja a zeneköltő lelkének ihletét – folytatja Tóth Aladár – , az szabadon fantáziálhat hangszerénél: nem fog kiesni szerepéből. Sőt a koncert így levetkőzi merev celebrális jellegét, és közvetlenebb élménnyé válhat. Keéri-Szántó szeszélyessége, szabadsága ezért nem tévesztendő össze azoknak a Chopin-játékosoknak önkényességével, szabadosságával, akik szemfényvesztő pianisztikus bravúrok kedvéért elejtik magát – Chopint. ‘Ami igazán él: az atmoszférát teremt maga körül.' Keéri-Szántó koncertjén éreztük a valódi Chopin-atmoszférát, ezen a koncerten igazán élt Chopin szelleme."
Keéri-Szántó Imre ugyanazzal a céllal játszott a hangversenyen a közönségnek, mint óráin a tanítványoknak: „hogy érdekes, eredeti művészegyéniségének fényében revelálja" a zeneszerzőt, és a „szonáta, ballada, impromptu, berceuse, prélude, nocturne, étude, mazurka, keringő, scherzo" példaszerű előadásával rámutasson a komponista életművének lényegi vonásaira.