Kistétényi Melinda

 

A szélsőségek embere volt. Rendkívüli adottságok birtokában élt hasonló életet, mint kortársai közül a kevésbé kiválasztottak. „A pillanat fölragyogtatója" – e címet adta vele készített stúdióbeszélgetésének Hollós Máté, és a szűk órában tanúi lehettünk az akkor 71 esztendős személyiség magnetikus hatásának. Őszinte pátosz – de semmi mesterkéltség, póz. Valaki, aki alkatilag alkalmatlan arra, hogy élettapasztalatait „tartozik" és „követel" oszlopokban mérlegelje.

 

Diákoskodása (az idő tájt nem egyedi esetként) enyhén szólva „zűrös"; a Zeneakadémia évkönyveiben nehéz nyomon követni a több tanszakon feltűnő, tanulmányait időszakosan szüneteltető, majd folytató növendék pályáját. Először az 1933/34-es évkönyvben olvashatjuk nevét (akkor még Kaindl Melindaként): hétévesen a Senn Irén vezetésével működő gyakorló osztályban Franck Klára tanította. Néha magánúton tanult, néha Anyuka irányításával (aki életfogytig követendő eszmény maradt számára), s középiskolásként felnőtt kamarapartnerei jóvoltából tesz szert jártasságra a kamarazene világában is. 1945 után érettségizett, majd a Zeneakadémiára járt: egyházzenét Bárdos Lajosnál tanult, a karnagyképzőt Ferencsik Jánosnál kezdte, zeneszerzésre Viski Jánoshoz járt.

 

1949-ben kapott diplomát középiskolai ének- és zenetanárképző szakon. A megkezdett, abbahagyott, majd folytatott stúdiumok arra engednek következtetni, hogy érdeklődése mindig utat próbált törni magának a lehetőségek hálójában, többnyire gyakorlati „cél" nélkül, pályaépítő tervek híján. Furcsa belegondolni: amikor a Bartók Béla Szövetség keretében a legkülönbözőbb helyekre „kiközvetítették", vajon felismerhették-e benne az elhivatott muzsikust az alkalmi zenélő partnerek? (Az elhivatottság ebben az esetben a zenélés iránti feltétlen odaadásban nyilvánult meg.) Afféle Jolly Joker lehetett, abszolút hallással, verhetetlen lapról olvasási készséggel, alapos zeneirodalom-ismerettel – s nem utolsósorban emberi megbízhatósággal.

 

Csak éppen szolmizálni nem tudott – így adódott, hogy I. éves korában a kiírt szolfézsverseny legmagasabb kategóriájába jelentkezett, ahol már nem volt szabad szolmizálni. Helyettes karnagy és korrepetítor a SZOT-kórusnál, majd a Zeneakadémián, először énektanárok mellett, majd a karvezetés tanszakon. 1955-től óraadó, majd 1957-től kinevezett szolfézstanár, 1989-es nyugalmba vonulásáig.

 

1959-től lépett fel orgonistaként, 1962-től rendszeresen koncertezett országszerte. Élete nagy élményei közé tartozott az a két háromhetes körút, amelynek során Anglia és Skócia nagy orgonáin játszott (1965, 1968). Kedvvel és invenciózusan improvizált – gyakran úgy állította össze koncertjei műsorát, hogy a második rész improvizáció legyen. Később azzal lepte meg hallgatóit, hogy énekelt is saját kíséretével.

 

„Komponálok hébe-hóba, szerencsére nem mindig a fióknak" – vallotta szerényen. Kompozitórikus termésének javarésze orgonamű, dal, kamaradarab. Szövegfordítóként főként A dal mesterei köteteiben találkozunk nevével. Valaki, aki szolgálatnak érezte a művészetet, bár a fennkölt meghatározás idegen volt tőle – odaadó alázattal, egyszersmind személyes rajongással volt képes közelíteni a nagyságokhoz, elsősorban a mindenekfelett nagyra becsült Bach zenéjéhez. Tudott lelkesedni – óriási adomány ez, főképp akkor, ha van rezonáló közeg, amellyel megoszthatók az élmények. Egyéniség volt olyan korban, amikor nem volt az ilyesmi iránt nagy kereslet. De a szükséglet mindenkor megvan, ezt támasztja alá évtizedek pedagógiai tapasztalata. Mert lelkesedése többnyire ragályosnak bizonyult.

 

Nem készült eleve-elhatározottan, tudatosan tanári pályára (alkatától idegen volt a „mi leszek, ha nagy leszek?" típusú kérdésekkel való foglalkozás), mégis, egykori növendékei minőségi mérlegét tekintve, a leghatásosabbak közé tartozott. Mert „Melinda-óra" lett, amit tartott, bármiről is szólt. Kiváló adottságai birtokában aligha érezhette át a mérsékeltebb képességűek korlátait, s ennél tanácstalanabbá csak az igénytelenség tette. Számára érthetetlen és felfoghatatlan volt, hogy valaki ne akarjon a lehető legtöbbet tudni a zenéről, a legközelebbi kapcsolatba kerülni – műveiken keresztül – a legnagyobbakkal. Kevesen voltak képesek kivonni magukat bűvköréből, s így személyiségének köszönhetően az órái inspiráló légkörben zajlottak. Érzékeny volt a tehetség bármilyen megnyilvánulására (külön érzéke volt az őszinte kifejezés iránt!). Legendás, mi mindent volt képes bezsúfolni az index megjegyzés-rovatába kedves növendékei dicsérő jellemzéséül. Tette mindezt olyan kortalanul, oly hosszú időn keresztül állandó magasfeszültségben, hogy alig vettük észre, hogy a – Kroó András találó jellemzésével – „tüneményes, kamaszosan hebrencs idős hölgy" lassanként eltávolodott mindennapi életünkből.