Lendvay Kamilló

 

Egyenes ágon gyakorta, „lóugrásban" annál ritkábban örökölhetők zenei képességek. Lendvay Kamilló a szabályt erősítő kivételek közé tartozik. Nagybátyja, Lendvai Ervin Kodállyal diplomázott a századelőn, majd Németországban működött, mint tekintélyes zeneszerző, professzor és kóruskarnagy. Londonban halt meg 1949-ben, abban az esztendőben, amikor Viski János felvette unokaöccsét akadémiai zeneszerzésosztályába.

 

Lendvay Kamilló sok akadémiát járt ki. Mielőtt belépett Viski tantermébe, volt az Angol (ma Vidám) Park szimfonikus jazz-zenekarának zongoristája. S alighogy belépett, kénytelen volt – átmenetileg – elhagyni az osztályt, mivel adminisztrációs hiba folytán sorkatonai behívót kapott, jóllehet az egyetemi-főiskolai hallgatók ez alól mentességet élveztek. Nem volt hatalom, amely korrigálta volna a tévedést, Lendvay honvéd leszolgálta az idejét, megtanult trombitálni s alakított fúvószenekart. Nem csoda, hogy tanulmányinak ideje elhúzódott „némiképp" – 1957-ben végzett, tanult közben Somogyi László legendás karmesterképzőjében is.

 

Muzsikusnak készülvén járta ki a tömegműfajok gyakorlati iskoláit s mintegy posztgraduális önképzésként vállalt feladatokat a zenei praxisban jó másfél évtizeden át. Volt karmester a Szegedi Nemzeti Színházban, zenei vezető az Állami Bábszínházban, a Honvéd Együttes művészeti vezetője, a Fővárosi Operettszínház karnagya, majd zeneigazgatója – a Rádió zenei lektora 1962-től haláláig. S ily szerteágazó muzsikus tevékenység után 1973 óta elméleti tárgyak tanára volt a Zeneművészeti Főiskolán, zeneelméleti tanszakának vezetője 1977 és 1995 között, docensi, majd egyetemi tanári rangban.

 

Nem véletlenül időztem ennyit Lendvay Kamilló „akadémiáinál". Mert zeneszerzői műhelye működésére jelentős hatással volt a tömérdek gyakorlati tapasztalat. Lendvay a kottapapír mellett is előadókban gondolkodott. Szabadi Vilmos technikájára és személyiségére írta II. Hegedűversenyét (1986), Geiger Györgyére a Trombitaversenyt (1990), Dés Lászlóéra a Szaxofonkoncertet (1996). S ha a seregben eltöltött éveket eltékozolt időnek vélnők, gondoljuk meg, hogy nagy nemzetközi sikert aratott korai Zongoraconcertinójának (1959), Trombitaversenyének fúvószenekari foglalatához a katonai rezesbanda szolgált mintegy előtanulmányul. A színházban elsajátítottak zenés játékokban, musicalben, balettzenében (Pécs), végül operákban kamatoztak; a Karinthy Frigyes nyomán írt Bűvös székben, mely 1972-ben nyitódarabja volt a Zenés TV-Színháznak s a Sartre-dráma, A tisztességtudó utcalány megzenésítésében (1979, Magyar Televízió, színpadra Párizsban került, lemezfelvétele ugyanott nagydíjat nyert).

 

Bartóktól indult el, mint kortársai közül oly sokan, s gazdagította csakhamar új impulzusokkal az eszköztárát. Gazdagította, de nem váltotta le a technika újabb elemeinek elsajátításával a saját zenei hangját, személyes tulajdonát. I. és II. Hegedűversenyét negyedszázad – roppant idő gyorsuló világunkban – választja el, összeköti azonban a zeneszerző jellegzetes melosza, formai igényessége, kifejezésbeli gazdagsága.

 

Nem szolgálhatok ehelyütt e gazdag életmű teljes kompozíciós listájával, részletes elemzésekkel még kevésbé. Tán lehetek szubjektív és annyira igazságtalan, hogy az említett alkotásokon kívül kiemeljem a gordonkára-zenekarra 1975-ben írt, Triesztben versenygyőztes Pezzo concertato megélt érzelmi viharát, a Thomas Mann regényfolyamából keletkezett Jelenetek (1981) szívhangjait, a Via crucis (1989) perzselő drámaiságát.